Jegyzetek Bocz Borbála grafikusi életmûvéhez

Bocz Borbála 1955-ben született Sepsiszentgyörgyön és 1973-ban sikeresen felvételizett a fõvárosi Nicolae Grigorescu Képzõmûvészeti Fõiskola grafikai fakultására. 1978-ban, a fõiskola elvégzése után hazatér szülõvárosába, ahol 1982-ben elhatalmasodó betegsége miatt nyugdíjba kényszerül. 1978-tól 1988­-ban bekövetkezett haláláig rendszeres kiállítója a megyei és országos gyûjteményes grafikai tár­latoknak. Halála elõtt pár héttel rendezte elsõ és egyben utolsó egyéni tárlatát a Bras­­sói La­pok szerkesztõségében.
Mûvészi habitusa a hetvenes é­vek végén induló grafikustársaival együtt megélt emberi és mûvészi tapasztalatokkal formálódott. A hetvenes évek grafikájában különös hangsúllyal érvényesült a szemlélt világ indulati megközelítése. Ugyanakkor megfigyelhetõ az is, miként párosul az érzékenység a mesterség tudásával, a technikai biztonsággal.
Bocz Borbála fõiskolai kõnyomatai, rajzvázlatai egy átlagos mûvész szubjektív és társadalmi fogékonyságáról árulkodnak. Csak ha együtt látjuk életmûvét, akkor válik világossá, hogy már ezekben az években felbukkan néhány sajátos, csakis az õ mûvészetére jellemzõ olyan jel és jelentés, amely a késõbb önmagára találó alkotót meghatározza. Kezdetben, technikailag kitûnõen képzett társaihoz hasonlóan az õ munkái között is ember és állat, alak és mozgástanulmányok sorjáznak, megadott témára készült kompozíciók, portrék és önarcképek.
A nemzedékét foglalkoztató témák kö­zé sorolható – számos arckép mellett – néhány linómetszete (A rög, Elnyomás, Dante). A természet és benne az ember gazdagságát vagy tisztaságát féltõ képek között olyan erõteljes, indulatos lapokra bukkanunk, mint a Private és a Monde címû kompozíciók. A Félelem címû rézkarc sarokban szorongó állatai elõtt a padlón megjelenik az emberi árnyék. E munkák már a végzõs diák mûvészi hitvallásai.
1978-ban készült egy másik fémkarc is, Az akadály, amelyen a nézõt körülvevõ, szegekkel átvert monumentális deszkapalánk alig hagy egy szûk repedést. Ekkor készül A dolgok értelme címû litográfia is, amely a kétely eluralkodása lehet mindazon elriasztó jelenségek és dolgok fõlõtt, amelyek az emberrel és a természettel, az ember környezetével kapcsolatban történhetnek a világban. Ha mindezek megtörténhetnek, a kétely érvényes lehet az alkotó munkára is. Még egy sikertelen próbálkozás jelzi a dolgok szokványos értelmezésén belül az egyensúly elérhetetlenségét: Az építkezés. A Bábel tornyát idézõ, átlagos méretû (60 x 40 cm) litográfián az állványok között nyüzsgõ emberek körvonalai az építmény csúcsán homogén foltban olvadnak szét. A kételyek közt hányódó lét számára mentõövként tûnik föl az Ozirisz címû megrázó portré, mely a szeretett apa emlékét idézi fel.
Egy másik lehetséges kapaszkodón, a Kõrösi Cso­ma Sándor emlékére címû rézkorcon, Juhász Gyula versébõl idézett, bekarcolt sorokon el­özõnlik a vegetáció. Az építménybõl egyszer csak kidõl egy vasa­sza­kadt, hatalmas betonoszlop – az önál­ló alkotói lét: Fehér térben (1980). A nagy méretû fotót és ceruzarajzot elegyítõ mun­kán a felkanyarodó betonvasszál sikolyként húzódik a maga következetes, bár gyûrött négyzeteivel rendet jelentõ háló felé. Innen indul a tárgyi világgal azonosuló alkotói lét stációsorozata.
Kezdetben még tovább élnek a pár évvel ezelõtti fotógrafikai reminiszcenciák, de már az utolsó két évben csak a ceruza maradt és a nagy méretû, fehér fotópapír.
Egyedi rajzok készülnek, amelyek késõbb természetesnek tûnõ, összefüggõ, zárt ciklusokba szervezõdnek. Így vált önálló sorozattá a Fehér térben hét, a Lebegés és a Fészek három-három rajza.
Különálló munkák, de a sorozatokkal mégis rokon az Örvény, Az én táncom és a Fehér út.
„A térnek minden képzõmûvészeti kifejezése – mondja René Berger – tudatunkban a világnak egy bizonyos felfogásmódjához és a világban elfoglalt helyünk egy bizonyos érzéséhez kapcsolódik.” A Bocz Borbála által kivágott plasztikai térben, azaz a Fehér térben tárgyak jelennek meg, kinagyítva, részletgaz­da­­gon megrajzolva. A rajz mint primér élményközvetítés tárul elénk. Ezen belül a dolgok, tárgyak kötelek, láncok, drótok, drapériák rendkívül a­nyag­szerûek. A tapintható anyag kínzatását, fájdalmait, gyötrelmeit vagy végül felszabadult lebegését érzi a mûvész és deklarálja is: „magamban hordom”, tehát azonosul vele és kivetíti azt. A tárgyak lényegi jelentése és plasztikai megformálása olyan mély átéléssel teljesedik ki, mint akár Van Gogh Parasztcipõk címû festményén a tárgyiasult érzelem. Csakhogy itt minden mozgásban van, a térben megjelenõ tárgyak az idõ foglyai is. Ezért lehet, hogy a kezdetben különálló munkák mint egy belsõ történés állomásai, egyetlen folyamatot tükröznek. Így értelmezhetõ talán a Fészek címet viselõ három rajz egymáshoz való viszonyulása, amelyeken a csergével leterített szék lassan átfordul, s míg e folyamat elsõ stációján a szék öblében emberi közelséget érzünk, az átfordulás után a szék földerengõ hátsó váza már ember utáni csönddé módosul. A két „állapot” közötti rajzon (a folyamatban második állomás) az átfordulás spirális hullámaiban egy törékeny emberi alak tûnik el a fej tájékán egy spárgával összekötött papírgalacsin (eldobott rajz!?).
Az átváltozás viszont egy rajzon belül is megtörténik. A folyamat a Fehér térben címû sorozat egyetlen rajzán belül is megragadható: valamikor létezett egy sima, rezdületlen, tiszta sík. Történés és mozdulat-elõttiség, mely a szem és a kéz nagy mutatványára várt.
A „beavatkozás” során a rezdületlen egyszer csak neszezni kezd. Itt- ott feldomborodik, vagy alig érzékelhetõ mélyedésekbe hajlik a fehér felület. Elõbb fényhajszálerek jelennek meg, majd lassan mind mélyebb árnyékok keletkeznek az erek mentén.
Azután erõsebb vonalakra törik a fény. Szeszélyes, furcsa, hosszabb-rövidebb vonalak hálózzák be a teret.
Valahol egy nagyobb, körkörös fényfolt meginog, és az alulról jövõ feszültségtõl felszakad az anyag, mely felkunkorodó papírcafatokban hasad szét.
A kín egy pillanatra megszûnik, majd gomolyogva állandósul a fájdalom.
Jánó Mihály
Sepsiszentgyörgy

ELÕZÕ OLDAL .......... VISSZA A FÕOLDALRA