Untitled Document

Egy keskeny túraösvény Nagy Pál nyomában

(A „Barangolások az erdélyi képzőművészetben” sorozatból)

Az 1934-ben megjelent Ferenczy Károly-monográfia szerzőjének, Ferenczy Valérnak nem volt könnyű dolga. A több mint másfél évtizede halott apjáról, tanítójáról, első mesteréről kellett hitelesen dokumentatív, egyszersmind távolságtartó, objektív könyvet írnia. A feladatot úgy oldotta meg, hogy a könyvet öt részre osztotta: 1. megjelenése 2. pálya-határpontok 3. a művész 4. a kultúrember 5. hagyatéka. Így a különálló fejezetekkel próbálta megteremteni a kényes egyensúlyt a túlságosan személyes és a túlságosan objektív megközelítés között.
Mi sem vagyunk jobb helyzetben, hiszen mindinkább fogyatkozik azoknak a száma, akik személyesen ismerték Nagy Pált. Megjelenése talán Erdélyi Lajos remek fotóin ugyanolyan karakteresnek maradt meg, emlékeink viszont egyre bizonytalanabb kontúrokkal tudják csak körülrajzolni alakját. Nem egyszerű tehát a feladat – kinek egy kiállítási megnyitó rövid, kinek a régóta várt monográfia megírásának hosszú idejére –, még összegyűjthetők azok a történetek, apró események, amelyek elengedhetetlenek a művész habitusa, viselkedése, művészi beállítottsága értelmezéséhez – gondoljunk Borghida István Ziffer-anekdotáira. Egy 1984-es beszélgetésben már Balázs Imre is felvetette: „A rá való emlékezések szekvenciáiból talán össze lehetne állítani egy hiteles arcképet.” (Emlékek nyomában). Ugyanakkor a művek tiszta, művészettörténeti–esztétikai megítélésénél még megköti a kezünket, hogy akaratlanul hátrafordulunk, vajon mit szólna hozzá a „mögöttünk álló”, kíváncsian figyelő, köztudottan érzékeny alkotó.
Nagy Pál immár túl régen, negyedszázada távozott közülünk, szerencsére művei – számos budapesti és hatvani kisebb-nagyobb bemutató után – itt láthatók a Kultúrpalota falain. Úgy gondolom, hogy továbbra is érvényes a művész 1979-es „felhatalmazása”, hogy képei láttán mindenki „saját szemszögéből, a maga egyéni ízlésének megfelelően ítélje meg őket”. Vannak közöttünk olyanok, akik ott lehettek egy-egy kép befejezésénél, ismerik azokat az intim mozzanatokat, indítékokat, amelyek a mű megszületéséhez vezettek, egyáltalán: felidéződik bennük a hatvanas-hetvenes évek történelmi-politikai helyzete, amikor minden gesztusnak, mondatnak, megnyilvánulásnak, minden vonalnak és ecsetvonásnak felerősödött a jelentése és jelentősége. Mások – a fiatalabbak, a „későn jöttek” – inkább csak a képek keltette belső sugallatokra figyelnek, elgondolkoznak az árnyékos szemű önarcképeken, a háttér homályába vesző, komoly, sohasem nevető arcon. Egyik kedvenc képemről, a Zúzmarás önarcképről (1973) akár József Attila verssorai is eszünkbe juthatnak: „A lég / finom üvegét / megkarcolja pár hegyes cserjeág. / Szép embertelenség. Csak egy kis darab / vékony ezüstrongy – valami szalag – / csüng keményen a bokor oldalán, / mert annyi mosoly, ölelés fönnakad / a világ ág-bogán.” (Téli éjszaka, 1933).
Az ötvenes-hatvanas években az ideológia naponta kötelezően felcsatolt kényszerzubbonyának szorításában lépett színre az a generáció, melynek egyik markáns képviselője Nagy Pál volt; tagjai a kis szabadságok kivívásában reménykedve, a rövid távú győzelmek és vereségek ritmusában élték le életüket. A szocialista realizmus szigorú kánonja után, de azért a mindig váltakozó erejű megkötések és engedmények gyakran áttekinthetetlen hálójában kellett egyéni stílusukat megtalálniuk, a vállalt elődök művészetéből és a kortárs inspirációkból összeválogatniuk azt az eszköztárat, amely akkoriban korszerűnek számított. Természetesen kevesebb ellenállásba ütközött, ha a szobrászati formaalakításról, a plasztikai értékről, a realizmus és absztrakció viszonyáról az engedélyezett, azaz hivatalosnak elkönyvelt kiállítások kapcsán esett szó, mint például amilyen az 1968-as afrikai művészet volt a bukaresti Dalles teremben, melyek tanulságait Nagy Pál ismeretterjesztő cikkben is megírta. Hasonlóképpen jelentkezik a festői felület problematikája, ahogy Nagy Pál képeit elemezve Székely János fogalmazta meg 1975-ben, „a valóság textúrája”, ahol a nem festék-jellegű anyagok használata mellett egyszerűbbnek tűnt a baloldali Dési Huber István példáját felhozni, aki valódi homokot kevert egyik képébe (Déli pihenő, 1933-34), mint az idősebb nyugat-európai kortárs, Antonio Tapies munkásságára hivatkozni. Hasonlóképpen a nyugat-európai avantgárd irányzatok ellenében Derkovits említése hatékonyabbnak bizonyult, aki a klasszikus montázstechnikát alkalmazva eredeti számlát és celofánt ragasztott a Halas csendélet (1928) című képére, mint az ismeretlennek számító, „dekadens” tendenciák valamelyikén nyíltan lelkesülni.
Az egymás mellé akasztott képek – festmények és grafikák – között sétálva nem túlságosan nehéz meghúzni Nagy Pál művészetének pálya-határpontjait, még ha lerövidült aktív alkotói időszaka miatt hosszabb stíluskorszakairól nemigen beszélhetünk. Célszerűbb talán a művész sokat hangoztatott, általa is vállalt kísérletező szerepét tiszteletben tartva, inkább műcsoportokról beszélni, a kezdeti Paál László-i hagyományra épülő „csereerdő-festészettől” a 70-es évek „fehér” képeiig, vagy a Buja formák című rajzsorozatig. Mesélik, hogy annak idején, a tartományi tárlatok előtt mindenki kíváncsian várta, mit talál már megint ki „Nagypali”, vajon mi lesz hosszasan érlelt spekulációiak legfrissebb eredménye. Ő maga egy kései Gazda József-interjúban így fogalmazott: „Én még nem találtam meg a magam kifejezési formáját. Azaz, nem hogy nem találtam meg, nagyon sok minden érdekel, és még nem tudtam válogatni közöttük.” Végigtekintve ezen az izgalmas tárlaton, az örök kísérletezők, a megszállottan „keresők” védelmében kissé tiszteletlenül hozzáteszem: szerencsénkre!

Szücs György
Budapest

********

SZAVAKBAN MEGFOGALMAZÓDÓ ARC

(Gazdáné Olosz Ella vallomásaiból)

A képzőművészet nyelve vizuális, a művész plasztikai nyelven mondja el, fejezi ki világképét. Ezt tette G. Olosz Ella is. Az ő nyelve a textil volt. A fonalak lágysága, puhasága, a gyapjún felszívódó színek, a szigorúan fegyelmezett kompozíció. Ha néha ecsetet vett a kezébe – igen ritkán – csuklógyakorlatnak szánta. Vallotta, mondta: vannak elegen, akik festenek. Nem akar versenyezni velük. Az ő világa a textil, és csakis a textil. Ez volt az öröme, ez volt a gyötrelme, ez töltötte be a lelkét.

„Vidéken születtem és lakom, ahol benne éltem a néprajzban. Szüleim entellektüellek voltak, mert édesapám tanító volt, de az utca, amelyikben laktam, az egyik legtipikusabb gazdaemberek utcája volt itt Kovásznán. Ma már sajnos nem mutatja ezt a képet. Itt minden ősszel csattogtak a kendertilolók, itt minden télen szőtték a posztót az emberek, itt ... [aminek] intim ízlés szerinti kivágott mintája van, tehát nem az a vitézkötéses népművészet volt itt, mert Háromszék polgárosodottabb vidék, de azért egy nagyon határozott hagyomány érződik meg az élet minden területén. Úgy, hogy nekem a néprajzot csak fel kellett ismernem. Nagyjából az egyetemen döbbentem rá, hogy az, ahol én élek, az tulajdonképpen egy vonzó(?) terület. Mivel textilszakra iratkoztam be a főiskolára Kolozsváron, a képzőművészeti főiskolára, hát így természetes dolog, hogy elsősorban a textil érdekelt a legjobban, és hát a szövés. Itt a szövésnél is elsősorban a szövőszéken szövés, kevésbé a gobelinszövés. A szövőszék az, ami a népi hagyományban is létező. Tehát elsősorban a szövés és a hímzés érdekelt. Igényességet is örököltem a népművészettől. Mert a nép, amikor valamit magának készít, az a falusi asszony, amikor valamit magának készít és nem a piacra, azt nagyon igényesen és nagyon komolyan megcsinálja. Ezt az igényességet feltétlenül a falusi emberektől kaptam. A falusi emberektől kaptam az anyagnak a feltétlen tiszteletét is. Én nagyon tudom szeretni és tisztelni a gyapjút, a fonalat. Egy pici darabkát sem dobok el, valahogy dédelgetem azt is, hogy az is még jó lesz valamire, valamikor még felhasználom. Ez az anyag iránti figyelem, az anyaghoz való ragaszkodás és tisztelet úgy érzem, hogy falusi örökség.”*

És nemcsak szólam volt nála a népi hagyomány emlegetése. Mélyen gyökeret vert benne a falusi szövés mítosza, a gobelin, a csomózott szőnyeg kevésbé érdekelte. Kezdő korszakában, még a főiskolán szőtt munkái szinte egytől-egyig ilyenek voltak. Népi szövéstechnikával népi szövőszéken kivitelezhető kompozíciókat készített. Nyaranta birtokba vette a szülői házban levő szövőszéket, s kapáló asszonyokat, galambokat szőtt, majd diplomamunkaként megszőtte a Tűz és a Víz című nagyméretű kárpitjait, melyeken mindent a népi rend ural.
„Szerintem a legnagyobb veszély az, ha mi magunk meg akarunk szabadulni egy hagyományos kultúrától. Mert ha erős az öntudat, akkor a külső tényezők még inkább edzik az embert. Nyilvánvaló, hogy ez egyéni vélemény. Megint az anyagiakhoz térek vissza. Hogyha én magamnak csinálok valamit, hogyha nem azt nézem, hogy ezért nem fizetnek, ez mennyi pénzt jelent, milyen anyagi előnyt jelent, akkor ez a fajta kultúra nagyon szépen élhet akármeddig. Ott van a moldvai csángóság, maholnap elfelejti a nyelvét, – a fiatalok sajnos már nem nagyon akarnak beszélni –, ám a textíliáik csodálatosak, s azok még nagyon hosszú időn keresztül élni fognak egészen biztosan. Én úgy érzem, hogy bármilyen modern környezetbe csak be fog épülni valamilyen formában a népi kultúra...
Az építészet, az lassanként változik, mert a hagyományos ház kényelmetlen... Ez igaz. És az is igaz, hogy az összes többi képzőművészeti ágazatnak az építészet a tulajdonképpeni kerete. De egyelőre azok a belső terek még hosszú ideig tudják a népi kultúrát tovább vinni. Ez bizonyos mértékig divat is. Vannak, akik abszolút önkénytelenül, abszolút divatként viszik be azt az írásos párnát a házukba, de csak ott van, és csak tartják, és talán szeretik is. Most már ilyen értelemben nagyon sokat kell tennünk, – a képzőművészeknek is, az iparművészeknek is –, hogy lehetőleg olyan műveket készítsenek, amelyek valamilyen módon kötődnek a népi kultúrához. Semmiképpen sem úgy, hogy én most tulipánokat kezdek szőni, nagyon kihangsúlyozott, – ahogy mondani szoktam –, vitézkötéses kultúrát; az külsőséges, hivalkodó és giccses is. Legfontosabb szempont szerintem a régi alapanyagok felhasználása. Hát van szebb és elegánsabb egy egyszínű csergénél? Tulajdonképpen az is a népi hagyománynak a továbbvivése. S az aztán valóban a legmodernebb enteriőrben is szépen illeszkedik.”

Mindig foglalkoztatta, hogy mi is a szőnyeg, mi lehet a szőnyeg feladata. Elutasította, hogy annak csak díszítő funkciója kellene hogy legyen. Az ő célja mindig ez volt: kifejezni.

„A szőnyeg az álom és a valóság közötti átmeneti állapot kellene hogy legyen. Ha egy faliszőnyeg túlságosan valósághű, kifut a maga tematikájából, és kép lesz belőle. Az álom pedig irreális valami. A szőnyeg matéria. Tehát a szőnyeg egy olyan képzeletszülte alkotás, amely a művész érzelmein túlmenően az anyagnak és a technikának a sugallatait is képes átadni a nézőnek. ... A legmodernebb szőnyegek is meghittebbé, otthonosabbá teszik a környezetünket.” (Új Élet, 1982. 2. sz. Iochom István interjújából)

Igazi énjét akkor találta meg, amikor felfedezte az ázsiai népek ősi szövéstechnikáját, az ikatot, amit több évi töprengés után transzponált át a kárpitszövés technikájává, egészen újat, egészen egyedit hozva ezzel a XX. századi magyar textilművészetben. Első – egytől egyig kísérleti darabjai – ezt a címet kapták:Ikatimprovizációk. Aztán jöttek a mély gondolatokat kifejező, nagy művek...

„Ez az én új technikám tulajdonképpen egy nagyon ősi technikának a modern alkalmazása. Ez a matringon modellált színezésű, mintaképző technika, az ikat technika, közép-keleten elterjedt és alkalmazott, ősi eljárás. Én a keleti útjaimon fedeztem fel ezt a technikai megoldást, és felemeltem, átértékeltem a mai modern tapiszeria, a mai modern faliszőnyeg szintjére. Bizonyos fokig egyéni technikaként készítem.
A szőnyeg készítése, szövése teljesen más, mint mondjuk egy táblakép megfestése. A táblaképen egy színt két év múlva is megváltoztathatok, ha tegyük fel, ez az összhang azzal a harmóniával nem talál. A szőnyeg becsavarodik, feltekeredik az áruhengerre, és nem lehet látni. A szőnyegszövés ugyanolyan, mint a terhesség. Tudom, hogy bennem van a gyermek, de nem tudom az utolsó percig, hogy fiú-e vagy leány. Amikor tényleg odakerülök, hogy beülök a szövőszékbe, nekem egy pontos, belső képem van. Nem szoktam kartont festeni, egész pici, tenyérnyi vázlatocskák alapján szövöm meg a munkáimat, improvizálok nagyon sok esetben, de annyira felépítem az egész kompozíciót a legapróbb részletekig, hogy akkor aztán gyorsan tudom készíteni...”

Utolsó éveiben szőtte legnagyobb alkotásait. Temesvár. Remineszcencia I, II, III... A csend kapuja. A nyugalom kapuja. Göröngyök, A történelem kútja. Az értelem keresése. Tetemrehívás. A csend értelmezése...
Művészi énjét 1991-es budapesti kiállításának katalógusa számára így fogalmazta meg:

„Szeretem a feszülő láncfonalak pengését, a gyapjúmotringok puha omlását, a kecskeszőr ezüstös fényét ...
Szeretem a feszült várakozást, amíg kihordom a kompozíciók erővonalait, foltelosztását, egyensúlyát ....
Szeretem a belső remegést, miközben várom a festékoldatokba mártott szálaimon a színezés csodáját…
S szeretem a paraszt-osztováta recsegő-csattogó munkazaját, a vetélőről lepergő szálak szabad nyújtózását, a szövőtechnikák megszámlálhatatlan gazdagságában ajánlkozó, de mindig világos, áttekinthető rendjét ...
Szeretem őket, pedig mindenikkel megszenvedek, mint a szüléssel, de mindig új erőt, új lendületet sugall, melyeket sajnos képtelen vagyok egytől-egyig megvalósítani.
De melyik munkafázisról mondjak le?
Nélkülük úgy érzem magam, mint a rossz anya, aki gyermekeit éltük egy-egy szakaszában dajkaságra adja, s szenvtelenül veszi tudomásul mások-irányította fejlődésüket….”

És a kiállítás-megnyitón a Kossuth Rádió munkatársának magnószalagra mondott vallomásában hangzott el az egész művészetét, művészi magatartását, legfőbb alkotói célját megfogalmazó mondat:
„Az egyszerűség döbbenetét szeretném az emberekbôl kiváltani”

Az anyagot összeállította:
Gazda József

*A külön nem jelzett idézetek a Csodaház című Mráz Ferenc film nyersanyagából valók.

******

A kiszáradt eperfától az újra láncra vert Szabadságig

Mottó:

„Klió hiába jegyzi fel a tettet,
Ha meg nem őrzi élő köztudat.”

Palágyi Lajos: Az aradi vértanúk

Sajnálatos, hogy olyan könyvismertetőt kell írnom, amely ahelyett, hogy teljességében művészi és műelemző fogantatású volna, s egy nemzeti önbizalmat sugárzó műalkotás alapos művészettörténeti kifejtését adná, inkább egy torznak született és torznak maradó szellemtörténeti tájékoztatót nyújt.
Virrasztó, obeliszk a vesztőhelyen, aztán két szoborterv (a Huszár Adolfé és a Zala Györgyé), egy szobor színeváltozása, egy város ünnepe (Aradé), majd szobrok a porban, melyek föltámadásra várnak. Ez képezi annak a kis kötetnek a gerincét, amelyet a Gloria Kiadó gondozásában Murádin Jenő tett az asztalunkra.1 A kötet megjelenése elméletileg az újra fölállított aradi szoborcsoport fölavatásával esett volna egybe. Gyakorlatilag meghatározatlan időre – erkölcstelenségtől és nemzeti elfogultságtól terhes politikai indíttatás generálta mulasztás következtében – megelőzte azt.
Nagy események utóéletének mozzanatai is nagyok. Nemzeti történetünk egyik legnagyobb dicső tettének – az 1848/49-es polgári demokratikus forradalomnak – állított valamikor emléket Aradon a fejét porba hajtani képtelen nemzeti lélek, egy, akkor erősnek és megingathatatlannak hitt állami lét tudatában. A tizenhárom aradi vértanú tiszteletére – társadalmi akaratból – felállított emlékmű túlmutat a kizárólagos eseményen. Egy nemzet emlékezete fonódott össze egy jövőképpé magasztosuló szimbolikában oly módon, hogy közben a kor megugró stílusirányzatával ellentmondásban egy korábbi – a maga nemében és idejében nagyszerű és hatásos – művészeti koncepciót rögzített. Úgy látszik – és az emlékmű hányattatása is ezt igazolja – nemcsak a könyveknek, de a műalkotásoknak is megvan a maguk sorsa. Több évtizedes porban heverés és némi politikai egyeztetés után a Szabadság szobor – és mi is – reménykedve néztünk a jövőbe. Hajlamosak voltunk azt hinni, hogy szimbólumrendszere újabbakkal bővül; anélkül, hogy a múltat végkép eltörölné, az itt élők közeledését, megbékélését is jelképezi majd. Ennek ellenére, többek között a szerző által is (egyébként nem szükségszerűen) felkapott – de általa sem teljesen kifejtett – művészettörténeti és kortörténeti labdacsot alaposan kihasználva gátolta meg, amúgy rangos művészettörténész hírében álló, de politikailag felvágott nyelvű, a többségi nemzet látszólagos véleményének, de inkább szájba rágott, dadogó politikai akaratának hangot adó miniszter. Állítjuk ezt azért, mert Murádin Jenő is, aki elvárásokat támaszt Zala György szobrászatának tényleges megítélését illetően, amúgy átsiklik fölötte.
Zala, aki nemcsak saját, de egy előtte járó szobrászművész mentalitásának is helyet adott nagyszabású emlékműve megalkotásakor, a nemzeti történelem, a klasszikus és tipikus minták, a historizáló stílusirányzat ismeretének birtokában olyat alkotott, amelynek egyes leválasztott kompozíciós alakjai önállóan is megállták a helyüket, amúgy „jó” szobrok voltak, amint azt a nemzetközi megmérettetések is igazoltak. Éppen ezért nem igazán értjük szerzőnk „művészeten túli üresség”-re utaló kifejezését sem, mint ahogy azt sem, hogy miért nem tud túllépni Szana Tamás 110 évvel ezelőtti, Varga Ottó által szerkesztett Aradi vértanúk albumában megfogalmazott műelemzésén.
Murádin kötete mégis több mint műelemzés, több mint a szoborállítás története. Felvázolja az előzményeket, a nagy történelmi eseményhez és utózöngéseihez kötődő művészettörténeti kísérleteket: az 1867-től kezdődő, egyszerű helymegjelöléstől az obeliszken át, a sikeres szoborállításig. Teszi ezt úgy, hogy a polgárosodó városkép alakulását, arra kifejtett hatását is nyomon követhetjük. Mint ahogy nyomon követhető az ezt kiváltó (megrendelői igényeit, elvárásait, művészi koncepcióját kifejtő) társadalmi akarat alakulása is. Román értékelők szívesen elfeledkeznek arról, amire Murádin nagyon helyesen emlékezteti őket: a szoborállítás román résztvevőiről. Ezt talán román nyelven sem volna értelmetlen tudatosítani. Murádin oknyomozó, tényfeltáró elemzése újból megerősít minket abban az érzésünkben, hogy a mindenkori szobrok, de általában az emlékművek születéséhez a társadalmi akaraton kívül, ezen akaratot irányító, azt helyes mederbe terelő vezető egyének vasakaratára is szükség van. Murádin elvégzi a két nagy kompozíció összehasonlítását. Látjuk értékeit mindkettőnek. Érzékeljük a változ(tat)ásokat. Dönthetnénk, melyik tetszik nekünk jobban, de csak az egyik, a jobbik áll rendelkezésünkre.
A szoboregyüttes bár darabjaiban különállóan, de még egyben van. Hiányzó részeit kiegészítették, restaurálták. Kételyeim vannak viszont újbóli elhelyezésével kapcsolatban.
Kell-e nekünk egy megcsonkítható, bármikor meggyalázható, s ezáltal nemzeti érzésünket megalázó emlékmű...? Szükségünk van-e nekünk egy, a társaságában – netán vele szemben – majdan felállítandó, önmagában nem elképzelhetetlen, de más nemzeti lelkületet dicsőítő ellenszoborra? Hol lesz a kettő közti határ? Kell-e nekünk egy újabb, nemzeti ellentétek kiélezésére kiképzett felvonulási tér, ahol egymásra acsarkodhatunk? Nem volna-e talán jobb helye egy múzeum hűvös termében, ahol korokon átívelően együtt lehetnénk nemcsak fizikailag, de szellemileg is egykori és mindenkori példát nyújtó hőseinkkel?! Melyik legyen az? És van-e rá biztosítékunk, hogy az elkerüli a szobor eddigi sorsát?
Szabad-e lemondanunk róla, szabad-e föladnunk a reményt, szabad-e kételkednünk abban, hogy egykor ez az eszefosztott értelmetlen értelmiség – amely e szoborügyben alaposan lejáratta magát – magára eszmél és nemzeti hovatartozásától függetlenül kiáll végre az egyetemes demokratikus eszmék szolgálatáért?! Annak meghatározása is gondom, hogy milyen mértékben szükséges egy évszázados emlékművet – talibán módon – csak szimbolisztikájában megközelíteni, és létéhez miért nem elég csak az, hogy „szép”?!
De hát ezek csak a recenzens kavargó gondolatai... Nem kötelező érvényűek!
A kis kötet érdeme, hogy a szerző révén nemcsak az egykori szoboravató ünnepségen, annak szervezésében és lebonyolításában vehetünk részt, hanem fogcsikorogatva, emelkedett adrenalin szinttel olvashatunk (Szobrok a porban; Föltámadásra várva fejezetekben) arról az értékpusztításról, amely az impérium- és rendszerváltások jellemtelen velejárója volt. Abban csak reménykedünk, hogy az emlékmű újból történő felállítását követően Murádin Jenő tollából egy alaposabb, talán levéltári forrásokra is támaszkodó tényfeltárás következtében jobban megismerhetjük Zala György ezen nagyszerű és számunkra oly kedves alkotását.

Addig is maradunk a Palágyi által is megidézett reménnyel:

„És lesznek, míg hí a cél, a végső
Elaggott fajra ifjú nemzedék jő,
Viharral, vésszel bátran megdacolhat
S mi még ma ábránd, azt kivívja a holnap.”

Róth András Lajos
Székelyudvarhely

1 Murádin Jenő: Az aradi Szabadság-szobor. Kolozsvár, 2003.


	2003. IV. ÉVFOLYAM 4. SZÁM (15.)
www.erdelyimuveszet.ro Az Erdélyi Művészettizenötödik száma Skultéty Sándor dr. Uray Zoltán Albert András Porsche László Vass Dénes Petroczki Géza Dévai György magánszemélyek,valamint az Illyés Közalapítvány támogatásával készült. Főszerkesztő: Veres Péter Olvasószerkesztő: Szakács István Péter Munkatársak: Tibori Szabó Zoltán, Murádin Jenő, Szücs György, András Edit, Róth András Lajos, Németh Júlia,P. Buzogány Árpád, Fábián Lajos Szerkesztőség postacíme: 535600 Odorheiu Secuiesc,str. Victoriei 34/5, jud. Harghita, Romania Tel: 00-40-266-219-286 0744-308-812 E-mail: veresp@sigmasoft.ro Nyomda: INFOPRINT Székelyudvarhely Színes melléklet: INFOPRESS Székelyudvarhely Kiadja: LITERA KÖNYVKIADÓ Székelyudvarhely Felelős kiadó: Veres Péter ISSN 1582–0149	Egy keskeny túraösvény Nagy Pál nyomában (A „Barangolások az erdélyi képzőművészetben” sorozatból) Az 1934-ben megjelent Ferenczy Károly-monográfia szerzőjének, Ferenczy Valérnak nem volt könnyű dolga. A több mint másfél évtizede halott apjáról, tanítójáról, első mesteréről kellett hitelesen dokumentatív, egyszersmind távolságtartó, objektív könyvet írnia. A feladatot úgy oldotta meg, hogy a könyvet öt részre osztotta: 1. megjelenése 2. pálya-határpontok 3. a művész 4. a kultúrember 5. hagyatéka. Így a különálló fejezetekkel próbálta megteremteni a kényes egyensúlyt a túlságosan személyes és a túlságosan objektív megközelítés között. Mi sem vagyunk jobb helyzetben, hiszen mindinkább fogyatkozik azoknak a száma, akik személyesen ismerték Nagy Pált. Megjelenése talán Erdélyi Lajos remek fotóin ugyanolyan karakteresnek maradt meg, emlékeink viszont egyre bizonytalanabb kontúrokkal tudják csak körülrajzolni alakját. Nem egyszerű tehát a feladat – kinek egy kiállítási megnyitó rövid, kinek a régóta várt monográfia megírásának hosszú idejére –, még összegyűjthetők azok a történetek, apró események, amelyek elengedhetetlenek a művész habitusa, viselkedése, művészi beállítottsága értelmezéséhez – gondoljunk Borghida István Ziffer-anekdotáira. Egy 1984-es beszélgetésben már Balázs Imre is felvetette: „A rá való emlékezések szekvenciáiból talán össze lehetne állítani egy hiteles arcképet.” (Emlékek nyomában). Ugyanakkor a művek tiszta, művészettörténeti–esztétikai megítélésénél még megköti a kezünket, hogy akaratlanul hátrafordulunk, vajon mit szólna hozzá a „mögöttünk álló”, kíváncsian figyelő, köztudottan érzékeny alkotó. Nagy Pál immár túl régen, negyedszázada távozott közülünk, szerencsére művei – számos budapesti és hatvani kisebb-nagyobb bemutató után – itt láthatók a Kultúrpalota falain. Úgy gondolom, hogy továbbra is érvényes a művész 1979-es „felhatalmazása”, hogy képei láttán mindenki „saját szemszögéből, a maga egyéni ízlésének megfelelően ítélje meg őket”. Vannak közöttünk olyanok, akik ott lehettek egy-egy kép befejezésénél, ismerik azokat az intim mozzanatokat, indítékokat, amelyek a mű megszületéséhez vezettek, egyáltalán: felidéződik bennük a hatvanas-hetvenes évek történelmi-politikai helyzete, amikor minden gesztusnak, mondatnak, megnyilvánulásnak, minden vonalnak és ecsetvonásnak felerősödött a jelentése és jelentősége. Mások – a fiatalabbak, a „későn jöttek” – inkább csak a képek keltette belső sugallatokra figyelnek, elgondolkoznak az árnyékos szemű önarcképeken, a háttér homályába vesző, komoly, sohasem nevető arcon. Egyik kedvenc képemről, a Zúzmarás önarcképről (1973) akár József Attila verssorai is eszünkbe juthatnak: „A lég / finom üvegét / megkarcolja pár hegyes cserjeág. / Szép embertelenség. Csak egy kis darab / vékony ezüstrongy – valami szalag – / csüng keményen a bokor oldalán, / mert annyi mosoly, ölelés fönnakad / a világ ág-bogán.” (Téli éjszaka, 1933). Az ötvenes-hatvanas években az ideológia naponta kötelezően felcsatolt kényszerzubbonyának szorításában lépett színre az a generáció, melynek egyik markáns képviselője Nagy Pál volt; tagjai a kis szabadságok kivívásában reménykedve, a rövid távú győzelmek és vereségek ritmusában élték le életüket. A szocialista realizmus szigorú kánonja után, de azért a mindig váltakozó erejű megkötések és engedmények gyakran áttekinthetetlen hálójában kellett egyéni stílusukat megtalálniuk, a vállalt elődök művészetéből és a kortárs inspirációkból összeválogatniuk azt az eszköztárat, amely akkoriban korszerűnek számított. Természetesen kevesebb ellenállásba ütközött, ha a szobrászati formaalakításról, a plasztikai értékről, a realizmus és absztrakció viszonyáról az engedélyezett, azaz hivatalosnak elkönyvelt kiállítások kapcsán esett szó, mint például amilyen az 1968-as afrikai művészet volt a bukaresti Dalles teremben, melyek tanulságait Nagy Pál ismeretterjesztő cikkben is megírta. Hasonlóképpen jelentkezik a festői felület problematikája, ahogy Nagy Pál képeit elemezve Székely János fogalmazta meg 1975-ben, „a valóság textúrája”, ahol a nem festék-jellegű anyagok használata mellett egyszerűbbnek tűnt a baloldali Dési Huber István példáját felhozni, aki valódi homokot kevert egyik képébe (Déli pihenő, 1933-34), mint az idősebb nyugat-európai kortárs, Antonio Tapies munkásságára hivatkozni. Hasonlóképpen a nyugat-európai avantgárd irányzatok ellenében Derkovits említése hatékonyabbnak bizonyult, aki a klasszikus montázstechnikát alkalmazva eredeti számlát és celofánt ragasztott a Halas csendélet (1928) című képére, mint az ismeretlennek számító, „dekadens” tendenciák valamelyikén nyíltan lelkesülni. Az egymás mellé akasztott képek – festmények és grafikák – között sétálva nem túlságosan nehéz meghúzni Nagy Pál művészetének pálya-határpontjait, még ha lerövidült aktív alkotói időszaka miatt hosszabb stíluskorszakairól nemigen beszélhetünk. Célszerűbb talán a művész sokat hangoztatott, általa is vállalt kísérletező szerepét tiszteletben tartva, inkább műcsoportokról beszélni, a kezdeti Paál László-i hagyományra épülő „csereerdő-festészettől” a 70-es évek „fehér” képeiig, vagy a Buja formák című rajzsorozatig. Mesélik, hogy annak idején, a tartományi tárlatok előtt mindenki kíváncsian várta, mit talál már megint ki „Nagypali”, vajon mi lesz hosszasan érlelt spekulációiak legfrissebb eredménye. Ő maga egy kései Gazda József-interjúban így fogalmazott: „Én még nem találtam meg a magam kifejezési formáját. Azaz, nem hogy nem találtam meg, nagyon sok minden érdekel, és még nem tudtam válogatni közöttük.” Végigtekintve ezen az izgalmas tárlaton, az örök kísérletezők, a megszállottan „keresők” védelmében kissé tiszteletlenül hozzáteszem: szerencsénkre! Szücs György Budapest ****** SZAVAKBAN MEGFOGALMAZÓDÓ ARC (Gazdáné Olosz Ella vallomásaiból)** A képzőművészet nyelve vizuális, a művész plasztikai nyelven mondja el, fejezi ki világképét. Ezt tette G. Olosz Ella is. Az ő nyelve a textil volt. A fonalak lágysága, puhasága, a gyapjún felszívódó színek, a szigorúan fegyelmezett kompozíció. Ha néha ecsetet vett a kezébe – igen ritkán – csuklógyakorlatnak szánta. Vallotta, mondta: vannak elegen, akik festenek. Nem akar versenyezni velük. Az ő világa a textil, és csakis a textil. Ez volt az öröme, ez volt a gyötrelme, ez töltötte be a lelkét. „Vidéken születtem és lakom, ahol benne éltem a néprajzban. Szüleim entellektüellek voltak, mert édesapám tanító volt, de az utca, amelyikben laktam, az egyik legtipikusabb gazdaemberek utcája volt itt Kovásznán. Ma már sajnos nem mutatja ezt a képet. Itt minden ősszel csattogtak a kendertilolók, itt minden télen szőtték a posztót az emberek, itt ... [aminek] intim ízlés szerinti kivágott mintája van, tehát nem az a vitézkötéses népművészet volt itt, mert Háromszék polgárosodottabb vidék, de azért egy nagyon határozott hagyomány érződik meg az élet minden területén. Úgy, hogy nekem a néprajzot csak fel kellett ismernem. Nagyjából az egyetemen döbbentem rá, hogy az, ahol én élek, az tulajdonképpen egy vonzó(?) terület. Mivel textilszakra iratkoztam be a főiskolára Kolozsváron, a képzőművészeti főiskolára, hát így természetes dolog, hogy elsősorban a textil érdekelt a legjobban, és hát a szövés. Itt a szövésnél is elsősorban a szövőszéken szövés, kevésbé a gobelinszövés. A szövőszék az, ami a népi hagyományban is létező. Tehát elsősorban a szövés és a hímzés érdekelt. Igényességet is örököltem a népművészettől. Mert a nép, amikor valamit magának készít, az a falusi asszony, amikor valamit magának készít és nem a piacra, azt nagyon igényesen és nagyon komolyan megcsinálja. Ezt az igényességet feltétlenül a falusi emberektől kaptam. A falusi emberektől kaptam az anyagnak a feltétlen tiszteletét is. Én nagyon tudom szeretni és tisztelni a gyapjút, a fonalat. Egy pici darabkát sem dobok el, valahogy dédelgetem azt is, hogy az is még jó lesz valamire, valamikor még felhasználom. Ez az anyag iránti figyelem, az anyaghoz való ragaszkodás és tisztelet úgy érzem, hogy falusi örökség.”* És nemcsak szólam volt nála a népi hagyomány emlegetése. Mélyen gyökeret vert benne a falusi szövés mítosza, a gobelin, a csomózott szőnyeg kevésbé érdekelte. Kezdő korszakában, még a főiskolán szőtt munkái szinte egytől-egyig ilyenek voltak. Népi szövéstechnikával népi szövőszéken kivitelezhető kompozíciókat készített. Nyaranta birtokba vette a szülői házban levő szövőszéket, s kapáló asszonyokat, galambokat szőtt, majd diplomamunkaként megszőtte a Tűz és a Víz című nagyméretű kárpitjait, melyeken mindent a népi rend ural. „Szerintem a legnagyobb veszély az, ha mi magunk meg akarunk szabadulni egy hagyományos kultúrától. Mert ha erős az öntudat, akkor a külső tényezők még inkább edzik az embert. Nyilvánvaló, hogy ez egyéni vélemény. Megint az anyagiakhoz térek vissza. Hogyha én magamnak csinálok valamit, hogyha nem azt nézem, hogy ezért nem fizetnek, ez mennyi pénzt jelent, milyen anyagi előnyt jelent, akkor ez a fajta kultúra nagyon szépen élhet akármeddig. Ott van a moldvai csángóság, maholnap elfelejti a nyelvét, – a fiatalok sajnos már nem nagyon akarnak beszélni –, ám a textíliáik csodálatosak, s azok még nagyon hosszú időn keresztül élni fognak egészen biztosan. Én úgy érzem, hogy bármilyen modern környezetbe csak be fog épülni valamilyen formában a népi kultúra... Az építészet, az lassanként változik, mert a hagyományos ház kényelmetlen... Ez igaz. És az is igaz, hogy az összes többi képzőművészeti ágazatnak az építészet a tulajdonképpeni kerete. De egyelőre azok a belső terek még hosszú ideig tudják a népi kultúrát tovább vinni. Ez bizonyos mértékig divat is. Vannak, akik abszolút önkénytelenül, abszolút divatként viszik be azt az írásos párnát a házukba, de csak ott van, és csak tartják, és talán szeretik is. Most már ilyen értelemben nagyon sokat kell tennünk, – a képzőművészeknek is, az iparművészeknek is –, hogy lehetőleg olyan műveket készítsenek, amelyek valamilyen módon kötődnek a népi kultúrához. Semmiképpen sem úgy, hogy én most tulipánokat kezdek szőni, nagyon kihangsúlyozott, – ahogy mondani szoktam –, vitézkötéses kultúrát; az külsőséges, hivalkodó és giccses is. Legfontosabb szempont szerintem a régi alapanyagok felhasználása. Hát van szebb és elegánsabb egy egyszínű csergénél? Tulajdonképpen az is a népi hagyománynak a továbbvivése. S az aztán valóban a legmodernebb enteriőrben is szépen illeszkedik.” Mindig foglalkoztatta, hogy mi is a szőnyeg, mi lehet a szőnyeg feladata. Elutasította, hogy annak csak díszítő funkciója kellene hogy legyen. Az ő célja mindig ez volt: kifejezni. „A szőnyeg az álom és a valóság közötti átmeneti állapot kellene hogy legyen. Ha egy faliszőnyeg túlságosan valósághű, kifut a maga tematikájából, és kép lesz belőle. Az álom pedig irreális valami. A szőnyeg matéria. Tehát a szőnyeg egy olyan képzeletszülte alkotás, amely a művész érzelmein túlmenően az anyagnak és a technikának a sugallatait is képes átadni a nézőnek. ... A legmodernebb szőnyegek is meghittebbé, otthonosabbá teszik a környezetünket.” (Új Élet, 1982. 2. sz. Iochom István interjújából) Igazi énjét akkor találta meg, amikor felfedezte az ázsiai népek ősi szövéstechnikáját, az ikatot, amit több évi töprengés után transzponált át a kárpitszövés technikájává, egészen újat, egészen egyedit hozva ezzel a XX. századi magyar textilművészetben. Első – egytől egyig kísérleti darabjai – ezt a címet kapták:Ikatimprovizációk. Aztán jöttek a mély gondolatokat kifejező, nagy művek... „Ez az én új technikám tulajdonképpen egy nagyon ősi technikának a modern alkalmazása. Ez a matringon modellált színezésű, mintaképző technika, az ikat technika, közép-keleten elterjedt és alkalmazott, ősi eljárás. Én a keleti útjaimon fedeztem fel ezt a technikai megoldást, és felemeltem, átértékeltem a mai modern tapiszeria, a mai modern faliszőnyeg szintjére. Bizonyos fokig egyéni technikaként készítem. A szőnyeg készítése, szövése teljesen más, mint mondjuk egy táblakép megfestése. A táblaképen egy színt két év múlva is megváltoztathatok, ha tegyük fel, ez az összhang azzal a harmóniával nem talál. A szőnyeg becsavarodik, feltekeredik az áruhengerre, és nem lehet látni. A szőnyegszövés ugyanolyan, mint a terhesség. Tudom, hogy bennem van a gyermek, de nem tudom az utolsó percig, hogy fiú-e vagy leány. Amikor tényleg odakerülök, hogy beülök a szövőszékbe, nekem egy pontos, belső képem van. Nem szoktam kartont festeni, egész pici, tenyérnyi vázlatocskák alapján szövöm meg a munkáimat, improvizálok nagyon sok esetben, de annyira felépítem az egész kompozíciót a legapróbb részletekig, hogy akkor aztán gyorsan tudom készíteni...” Utolsó éveiben szőtte legnagyobb alkotásait. Temesvár. Remineszcencia I, II, III... A csend kapuja. A nyugalom kapuja. Göröngyök, A történelem kútja. Az értelem keresése. Tetemrehívás. A csend értelmezése... Művészi énjét 1991-es budapesti kiállításának katalógusa számára így fogalmazta meg: „Szeretem a feszülő láncfonalak pengését, a gyapjúmotringok puha omlását, a kecskeszőr ezüstös fényét ... Szeretem a feszült várakozást, amíg kihordom a kompozíciók erővonalait, foltelosztását, egyensúlyát .... Szeretem a belső remegést, miközben várom a festékoldatokba mártott szálaimon a színezés csodáját… S szeretem a paraszt-osztováta recsegő-csattogó munkazaját, a vetélőről lepergő szálak szabad nyújtózását, a szövőtechnikák megszámlálhatatlan gazdagságában ajánlkozó, de mindig világos, áttekinthető rendjét ... Szeretem őket, pedig mindenikkel megszenvedek, mint a szüléssel, de mindig új erőt, új lendületet sugall, melyeket sajnos képtelen vagyok egytől-egyig megvalósítani. De melyik munkafázisról mondjak le? Nélkülük úgy érzem magam, mint a rossz anya, aki gyermekeit éltük egy-egy szakaszában dajkaságra adja, s szenvtelenül veszi tudomásul mások-irányította fejlődésüket….” És a kiállítás-megnyitón a Kossuth Rádió munkatársának magnószalagra mondott vallomásában hangzott el az egész művészetét, művészi magatartását, legfőbb alkotói célját megfogalmazó mondat: „Az egyszerűség döbbenetét szeretném az emberekbôl kiváltani” Az anyagot összeállította: Gazda József A külön nem jelzett idézetek a Csodaház című Mráz Ferenc film nyersanyagából valók. *** A kiszáradt eperfától az újra láncra vert Szabadságig** Mottó: „Klió hiába jegyzi fel a tettet, Ha meg nem őrzi élő köztudat.” Palágyi Lajos: Az aradi vértanúk Sajnálatos, hogy olyan könyvismertetőt kell írnom, amely ahelyett, hogy teljességében művészi és műelemző fogantatású volna, s egy nemzeti önbizalmat sugárzó műalkotás alapos művészettörténeti kifejtését adná, inkább egy torznak született és torznak maradó szellemtörténeti tájékoztatót nyújt. Virrasztó, obeliszk a vesztőhelyen, aztán két szoborterv (a Huszár Adolfé és a Zala Györgyé), egy szobor színeváltozása, egy város ünnepe (Aradé), majd szobrok a porban, melyek föltámadásra várnak. Ez képezi annak a kis kötetnek a gerincét, amelyet a Gloria Kiadó gondozásában Murádin Jenő tett az asztalunkra.1 A kötet megjelenése elméletileg az újra fölállított aradi szoborcsoport fölavatásával esett volna egybe. Gyakorlatilag meghatározatlan időre – erkölcstelenségtől és nemzeti elfogultságtól terhes politikai indíttatás generálta mulasztás következtében – megelőzte azt. Nagy események utóéletének mozzanatai is nagyok. Nemzeti történetünk egyik legnagyobb dicső tettének – az 1848/49-es polgári demokratikus forradalomnak – állított valamikor emléket Aradon a fejét porba hajtani képtelen nemzeti lélek, egy, akkor erősnek és megingathatatlannak hitt állami lét tudatában. A tizenhárom aradi vértanú tiszteletére – társadalmi akaratból – felállított emlékmű túlmutat a kizárólagos eseményen. Egy nemzet emlékezete fonódott össze egy jövőképpé magasztosuló szimbolikában oly módon, hogy közben a kor megugró stílusirányzatával ellentmondásban egy korábbi – a maga nemében és idejében nagyszerű és hatásos – művészeti koncepciót rögzített. Úgy látszik – és az emlékmű hányattatása is ezt igazolja – nemcsak a könyveknek, de a műalkotásoknak is megvan a maguk sorsa. Több évtizedes porban heverés és némi politikai egyeztetés után a Szabadság szobor – és mi is – reménykedve néztünk a jövőbe. Hajlamosak voltunk azt hinni, hogy szimbólumrendszere újabbakkal bővül; anélkül, hogy a múltat végkép eltörölné, az itt élők közeledését, megbékélését is jelképezi majd. Ennek ellenére, többek között a szerző által is (egyébként nem szükségszerűen) felkapott – de általa sem teljesen kifejtett – művészettörténeti és kortörténeti labdacsot alaposan kihasználva gátolta meg, amúgy rangos művészettörténész hírében álló, de politikailag felvágott nyelvű, a többségi nemzet látszólagos véleményének, de inkább szájba rágott, dadogó politikai akaratának hangot adó miniszter. Állítjuk ezt azért, mert Murádin Jenő is, aki elvárásokat támaszt Zala György szobrászatának tényleges megítélését illetően, amúgy átsiklik fölötte. Zala, aki nemcsak saját, de egy előtte járó szobrászművész mentalitásának is helyet adott nagyszabású emlékműve megalkotásakor, a nemzeti történelem, a klasszikus és tipikus minták, a historizáló stílusirányzat ismeretének birtokában olyat alkotott, amelynek egyes leválasztott kompozíciós alakjai önállóan is megállták a helyüket, amúgy „jó” szobrok voltak, amint azt a nemzetközi megmérettetések is igazoltak. Éppen ezért nem igazán értjük szerzőnk „művészeten túli üresség”-re utaló kifejezését sem, mint ahogy azt sem, hogy miért nem tud túllépni Szana Tamás 110 évvel ezelőtti, Varga Ottó által szerkesztett Aradi vértanúk albumában megfogalmazott műelemzésén. Murádin kötete mégis több mint műelemzés, több mint a szoborállítás története. Felvázolja az előzményeket, a nagy történelmi eseményhez és utózöngéseihez kötődő művészettörténeti kísérleteket: az 1867-től kezdődő, egyszerű helymegjelöléstől az obeliszken át, a sikeres szoborállításig. Teszi ezt úgy, hogy a polgárosodó városkép alakulását, arra kifejtett hatását is nyomon követhetjük. Mint ahogy nyomon követhető az ezt kiváltó (megrendelői igényeit, elvárásait, művészi koncepcióját kifejtő) társadalmi akarat alakulása is. Román értékelők szívesen elfeledkeznek arról, amire Murádin nagyon helyesen emlékezteti őket: a szoborállítás román résztvevőiről. Ezt talán román nyelven sem volna értelmetlen tudatosítani. Murádin oknyomozó, tényfeltáró elemzése újból megerősít minket abban az érzésünkben, hogy a mindenkori szobrok, de általában az emlékművek születéséhez a társadalmi akaraton kívül, ezen akaratot irányító, azt helyes mederbe terelő vezető egyének vasakaratára is szükség van. Murádin elvégzi a két nagy kompozíció összehasonlítását. Látjuk értékeit mindkettőnek. Érzékeljük a változ(tat)ásokat. Dönthetnénk, melyik tetszik nekünk jobban, de csak az egyik, a jobbik áll rendelkezésünkre. A szoboregyüttes bár darabjaiban különállóan, de még egyben van. Hiányzó részeit kiegészítették, restaurálták. Kételyeim vannak viszont újbóli elhelyezésével kapcsolatban. Kell-e nekünk egy megcsonkítható, bármikor meggyalázható, s ezáltal nemzeti érzésünket megalázó emlékmű...? Szükségünk van-e nekünk egy, a társaságában – netán vele szemben – majdan felállítandó, önmagában nem elképzelhetetlen, de más nemzeti lelkületet dicsőítő ellenszoborra? Hol lesz a kettő közti határ? Kell-e nekünk egy újabb, nemzeti ellentétek kiélezésére kiképzett felvonulási tér, ahol egymásra acsarkodhatunk? Nem volna-e talán jobb helye egy múzeum hűvös termében, ahol korokon átívelően együtt lehetnénk nemcsak fizikailag, de szellemileg is egykori és mindenkori példát nyújtó hőseinkkel?! Melyik legyen az? És van-e rá biztosítékunk, hogy az elkerüli a szobor eddigi sorsát? Szabad-e lemondanunk róla, szabad-e föladnunk a reményt, szabad-e kételkednünk abban, hogy egykor ez az eszefosztott értelmetlen értelmiség – amely e szoborügyben alaposan lejáratta magát – magára eszmél és nemzeti hovatartozásától függetlenül kiáll végre az egyetemes demokratikus eszmék szolgálatáért?! Annak meghatározása is gondom, hogy milyen mértékben szükséges egy évszázados emlékművet – talibán módon – csak szimbolisztikájában megközelíteni, és létéhez miért nem elég csak az, hogy „szép”?! De hát ezek csak a recenzens kavargó gondolatai... Nem kötelező érvényűek! A kis kötet érdeme, hogy a szerző révén nemcsak az egykori szoboravató ünnepségen, annak szervezésében és lebonyolításában vehetünk részt, hanem fogcsikorogatva, emelkedett adrenalin szinttel olvashatunk (Szobrok a porban; Föltámadásra várva fejezetekben) arról az értékpusztításról, amely az impérium- és rendszerváltások jellemtelen velejárója volt. Abban csak reménykedünk, hogy az emlékmű újból történő felállítását követően Murádin Jenő tollából egy alaposabb, talán levéltári forrásokra is támaszkodó tényfeltárás következtében jobban megismerhetjük Zala György ezen nagyszerű és számunkra oly kedves alkotását. Addig is maradunk a Palágyi által is megidézett reménnyel: „És lesznek, míg hí a cél, a végső Elaggott fajra ifjú nemzedék jő, Viharral, vésszel bátran megdacolhat S mi még ma ábránd, azt kivívja a holnap.” Róth András Lajos Székelyudvarhely 1 Murádin Jenő: Az aradi Szabadság-szobor. Kolozsvár, 2003.	2 Kereszt alatt... Korondi Jenő szobrairól Borbáth Zsuzsanna 6 „Én a munkában hiszek" Utolsó beszélgetés Nagy Pál festőművésszel Gazda József 12 Egy keskeny túraösvény Nagy Pál nyomában Szücs György 15 Festőnők az erdélyi művészetben F. Sárossy Eta (1895–1990 k.) Murádin Jenő 19 SZAVAKBAN MEGFOGALMAZÓDÓ ARC Gazdáné Olosz Ella vallomásaiból Gazda József 23 A kiszáradt eperfától az újra láncra vert Szabadságig Róth András Lajos 27 Kiállításfigyelő 2003. augusztus 1. – 2003. november 20. P. Buzogány Árpád 31 MŰVÉSZETÉBEN ÉLŐ KOLOZSVÁR (VI.) Vásárhelyi Ziegler Emil