Untitled Document

A nagybányai művésztelep, művésztelepek Nagybányán
— személyes számvetés egy jubileum kapcsán —

1927 őszén, a nagybányai művésztelep egyik válságos pillanatában, amikor a megmaradás vagy széthullás problémája ismét előtérbe került, vetette papírra Thorma János a következő sorokat: „Nagybányának van egy speciális kialakult művészete, ennek az istápolása kell hogy legyen a mi legfőbb gondunk. Nincs szükségünk idegen palántákra, van nekünk gyökeres életerős művészetünk, amely ebben a talajban magától nő és virágzik. Ennek a megvédésére és fenntartására kell fordítanunk minden erőnket. Nem azt mondom ezzel, hogy más művészi törekvéseket már kizárjunk. Mi örömmel látjuk ezeket /és/ ha nem akarnak bennünket elnyomni és a mi területünket elfoglalni. Nagybánya elsősorban Nagybánya művészete, csak ezután következhetik minden más művészet.” (Rácz Albert: Thorma János naplója. Korunk, 1979. 3. sz.) Mint köztudomású, a festőiskola Mikola András, Börtsök Samu és Krizsán János vezetésével a Thorma-féle elvek alapján újraéledt, s annak ellenére, hogy Ziffer Sándor – az idegen szellemiség címzettje – kikerült a vezetésből, a viszálykodások továbbra sem szűntek meg.
Egy másik időszakban, a második világháború utáni reménykedő néhány esztendőben, amikor a művészek mind Magyarországon, mind Romániában a sokszínűség szabadságát üdvözölték, Kassák Lajos így vezette be Képzőművészetünk Nagybányától napjainkig című könyvének első fejezetét: „Ha Nagybányáról beszélünk, vagy írunk, nem szabadulhatunk meg bizonyos elfogódottságtól. Mintha valamennyien érdemes ősünkre emlékeznénk, alázatos tárgyszerűség, kemény mértéktartás van a hangunkban. Az odaadásnak és jogos büszkeségnek ez a külső megnyilvánulása is dicséretére válik azoknak, akikre emlékezünk. Igaz, hogy közel félszázadnak kellett elmúlnia addig, amíg ez a hang ennyire kitisztult, egyformán kivetette magából a védekezés félszegségét és a támadás hevét” (Képzőművészetünk Nagybányától napjainkig. Budapest, 1947). E a megnyilatkozás annál is figyelemre méltóbb, mivel Kassákot a művészettörténet-írás leginkább az avantgárd élharcosaként tartja számon, mégis a modern magyar művészet kezdetét nem a MA-kör aktivizmusától, hanem a nagybányai művésztelep megalakulásától számítja, s a modern festészet „két ágazatának elindítói” szerepét Ferenczy Károlynak és Rippl-Rónai Józsefnek osztotta.
Ha a jellemző, ám mégiscsak korhoz kötött idézetektől eltávolodunk, két alapvető fogalmat jelen gondolatmenetünk vezérfonalaként fűzhetünk egybe. Mindkét szövegben felmerül a tradíció és folytathatóság kérdése. Thorma – érthető elfogultsággal – „életerős művészetről” beszél, Kassák viszont csupán nemes és tiszteletreméltó hagyományt lát benne, amiből a további vonulatok kibontakoztak, s a jelenhez, Kassák 1947-es jelenéhez vezettek el. Ezeknek a vonulatoknak jeles képviselői az egykori „neósok” Perlrott-Csaba Vilmos, Czigány Dezső, Tihanyi Lajos, valamint a két világháború közötti „posztnagybányai iskola” vezéregyéniségei, Szőnyi István, Bernáth Aurél, hogy csak a nagybányai művésztelepen egykoron tanult festőket említsük. Nem árt már itt nyomatékosítani, hogy az izmusok harcában egy-egy „legyőzött” stílusalakulat ugyanúgy tovább élhet és hathat, mint az alkalmilag felülkerekedő ellenfele. Bizonyos idő elteltével pedig azt tapasztaljuk, hogy a korábban egymás ellenében fellépő csoportok, vagy a kortársak által összeegyeztethetetlennek tartott irányzatok „békés” szintézisben egyesülnek, mint például a naturalista ábrázolást a modernista irányzatok (expresszionizmus, kubizmus stb.) formai elemeivel vegyítő neoklasszicizmus az 1920-as években.
Úgy gondolom, hogy a 20. századi magyar, tágabban a kelet-európai művészetben a korszakhatár nem a történészek által praktikusan használt 1945-ös dátum, hanem pontos évszámokhoz nehezen köthető szélesebb sáv, amit némi nagyvonalúsággal, egyszersmind pongyola megfogalmazással „ötvenes éveknek” nevezünk. Mind Magyarországon, mind Romániában ekkor szűnnek meg a korábbi intézmények, szerveződések, s a radikálisan átalakított gazdaság, a kultúra stb. egy központi ideológia nevében – legalábbis a tradíciók lebontása terén – igen hatékonyan működött. A politikai ideológia által sugalmazott eszméket, történelmi eseményeket és jeles személyiségeket, köztük az „új hősöket” megjelenítő, tartalmában korszerűsített, de lényegében a 19. századi historizmus eszköztárát alkalmazó, kemény „szocreál” után nyílt csak lehetőség arra, hogy óvatosan, lépésről lépésre ugyan, de a háború után eszmélkedő generáció ismét folytonosságra törekedjen a megszakadt művészeti tradíciókkal. Ezek a tradíciók azonban igen összetettek voltak, a születésük idején kialakult ellentmondásaikat tovább hordozták magukban annak ellenére, hogy a korábbi „keresztény–nemzeti”, vagy a későbbi „szocialista realista” ideológia dominanciáját nem fogadták el, s látszólag egységes frontot alkottak a művészeten kívüli hatásokkal szemben. A hatvanas években, az ekkor „harmincévesek” tehát az elmúlt bő fél évszázad összes helyi és nemzetközi hagyományát egyszerre, egy időben kapták kézhez, pontosabban a még élő mesterekkel való személyes kapcsolatuk, nyitottabb szellemiségű tanáraik segítségével, s a könyvtárak hátsó polcain rejtőző albumok révén jutottak hozzá azokhoz az információkhoz, amelyekből azután mindenki felépíthette magában a modern művészet valódi történetét. A következő évtizedekben a bukaresti és a kolozsvári főiskolákról kikerülő művészek az erdélyi városok meghatározó alakjai lettek, Véső Ágoston (1931) Nagybányán, Balázs Imre (1931), Simon Endre (1936), Zsigmond Attila (1927) Marosvásárhelyen, Veress Pál (1929) Kolozsváron, Gaál András (1936) Csíkszeredában vagy Jakobovits Miklós (1936) Nagyváradon.
Ismét néhány emberöltőt ugorva jutunk el 1996-ig, a jelenlegi Nagybánya-festőtelep megalakulásáig. A művésztelep 10 éves története, a megalapítás centenáriumi időzítésén kívül is bővelkedett szimbolikus, a tradíciókkal való folytonosságot erősítő elemekben. Az 1996-ban indított művésztelepet a Nagybányán született, és mindig a város Festők utcájában lakó Véső Ágoston szervezi, de meghívottként dolgozott a szintén innen származó, de gyermekkorában elkerült Tenk László (1943), vagy a művésztelep doyenje, a posztnagybányai örökséget személyében megtestesítő, egykori Szőnyi-tanítvány Bod László (1920). Ugyanilyen jelképesnek érzem azonban, hogy a festőtelep nem Nagybányán, hanem Magyarláposon, a református egyház támogatásával jött létre, mely gesztus nyilván nem a figurális képi ábrázolás egyházi értelemben vett „hasznosíthatóságára” vonatkozott, hanem a képzőművészet kultúrahordozó, egyszersmind hagyományőrző funkciójának egyik lehetőségét bontakoztatta ki. Továbbá, ha tárgyilagosak akarunk lenni, mindenképpen szükséges kimondani, hogy a jelenlegi Nagybánya-alkotótábort nem a fiatal művészek önszerveződő igénye hozta létre, mint 1896-ban az eredeti nagybányai művésztelepet, ahol az alapítók átlagéletkora 30 év körül mozgott, hanem az egyfelől megszakadt („ötvenes évek”), másfelől elfelejtett, illetve kisajátított (romániai kulturális közeg) Nagybánya-hagyomány eredeti szellemiségének és újraélesztésének vágya, amely a kulturális megmaradás egyik újabb pillérét jelentette. Az első időszakban itt dolgozó művészek majd mindegyike valamilyen formában a nagybányai tájfestészeti hagyományokból kinövő erdélyi stílusalakulatokhoz kapcsolódott, zömükben tehát az 1960-as évekre beérő, fent említett, tágabb értelemben vett generáció tagjai közé sorolhatók: Véső Ágoston, Simon Endre, Veress Pál, Zsigmond Attila. Az erdélyi alapítók aktív társra találtak a debreceni Madarász Gyulában (1935), valamint a szabadkai Gyurkovics Hunorban (1941). Természetes, hogy már kialakult stílussal, gazdag művésztelepi és kiállítási tapasztalattal rendelkeztek, ami megerősítette a tradíció-élesztést, ám leszűkítette az egyéni kísérletezés lehetőségeit. Még a fiatalabbak, mint például a kolozsvári Székely Géza (1958) esetében is igen csekély volt az esélye annak, hogy aprólékosan felépített grafikai stílusa, művészeti felfogása éppen Magyarláposon, vagy Felsőbányán fog érdemben módosulni, esetleg megváltozni. Sokkal inkább arról lehetett szó, hogy az elvontabb formákat kedvelő művészek, a Düsseldorfból érkező Lengyel Károly (1942), a szebeni Orth István (1945), vagy a sepsiszentgyörgyi Vinczeffy László (1946) aktuális művészetüket megpróbálták összeegyeztetni a művésztelep „szigorú” elvárásaival, melyből egyébként érdekes megoldások, figyelemreméltó munkák születtek. Tehát a művésztelep kebelében egyelőre nem alakulhatott ki annak a „tiszteletlen” tanítványi gárdának a magja, a mostani Czóbel Bélák, Ziffer Sándorok, Boromisza Tiborok csoportja, akik a művésztelep megújítva megőrző továbbvitelének biztosítékai lennének annak ellenére, hogy a művésztelep tehetséges fiataloknak, például a nagybányai Lukács Katalinnak (1962), vagy a kolozsvári születésű, de Budapesten élő Kenéz Anikónak (1967) nyújtott bemutatkozási és megmérettetési lehetőséget. A művésztelep alapítására szövetkezők nem voltak, és ma sincsenek könnyű helyzetben. Egyszerre kell a múltért, a múlt elismertetéséért harcolniuk, és sorfalat állniuk, sőt utat mutatniuk a hitük szerint való jövőnek.
El kell fogadnunk, hogy a művészettörténeti szereposztás koronként megváltozik, az egyes helyszíneknek, akárcsak a történeti nagybányai művésztelepnek, a művészeti életben betöltött súlya, fontossága – a gondosan megtervezett szándék ellenére – nem lehet egyenletes. Bármennyire is más volt Réti István véleménye, de az 1905–6 körül, az akkori francia kortárs művészetből inspirálódó művészek fellépése idején Nagybánya neve már elhomályosulóban volt, s Czóbelék, Zifferék generációjának köszönhetően vált – Budapestet ismét megelőzve – a soron következő modernitás szinonimájává. Újabb kori példaként az 1977-től induló Makói Grafikai Művésztelep szerepe az 1970–80-as évek fordulóján volt meghatározó, a modern – megint egy újabb modern – grafikai nyelvezet kialakításában. Az akkori művészeti élet peremén mozgó, mára egyetemi tanárokká kinevezett fiatalok (Kocsis Imre, Baranyay András, Károlyi Zsigmond, Kőnig Frigyes stb.) jártak oda. Mivel a város nem tudta, vagy nem akarta integrálni a nyári „szecesszióra” érkező avantgárd művészeket, 1990 után egy másik vonulat erősödött fel, s a makói művésztelep jelenleg a határon túli alkotók fontos, talán legfontosabb találkozó helye, ahol rendszeresen dolgozik például a középnemzedékhez tartozó, székelyudvarhelyi Bíró Gábor (1955), vagy az erdélyi művészet egyik nagy öregje, Kusztos Endre (1925) is.
A 20. század folyamán a Nagybánya-hagyomány olyan tartósnak bizonyult, hogy példájára hivatkozva számos művésztelep sarjadt ki belőle, elég, ha sorrendben Kecskemétre, Miskolcra, Szentendrére és Zebegényre hivatkozunk, de ide tartozik a jelenlegi Nagybánya-festőtelep is, vagy például a tavalyi évben indult útjára a kárpátaljai Rónafüreden (Lumsori) egy, a Hollósy nevével jelzett újabb alkotótábor. Ennek az erőnek a mai jelenléte igazolni látszik Thorma kijelentését, miszerint van „gyökeres életerős művészetünk, amely ebben a talajban magától nő és virágzik”, ugyanakkor nem garantálja azt, hogy a helyszín feltétlenül a művészeti mozgások centrumába kerül majd, s alapjaiban képes saját képére és hasonlatosságára formálni a sokat kritizált, sekélyesnek mondott közízlést és az idegenszerűnek tekintett vizuális gondolkodásmódot. Egy másik oldalról felmerül a kérdés, hogy hasonlóképpen a művészeti központok földrajzi eltolódásához, a nemzetközi versus regionális jelentőség változásához, vajon a megelőző korok műfaji választásai, amelyekben egy-egy behatárolt időszakasz művészetének öndefiníciója megnyilvánul, automatikusan örökölhető-e? Nagybánya esetében megállapíthatjuk, hogy a művésztelep alapítói a tájképben, míg a „neósok” elsősorban az aktképekben érezték leginkább megragadhatónak a korszellemet, s próbáltak kimunkálni egy új stílust, meghatározni egy korszerűbb képfogalmat, s ez a törekvésük – legalábbis számukra ott és akkor – sikerre vezetett. Mindkét mozzanat a Nagybánya-tradíció részévé vált, mely tradíció további elemekkel gazdagodott a következő évtizedek során.
A művészeti közélet, az országonként is eltérő intézményrendszer bonyolult, sokszor áttekinthetetlen működése, az egyes világnézeti vagy érdekcsoportok kimondott-kimondatlan ellentéte gátolják egy tiszta képlet felrajzolását. Ennek ellenére a konkrét kérdés számunkra így hangzik: aktuális-e ma a tájképfestészet? Ha igen, milyen tájképfestészet aktuális? Ha nem, melyik az a műfaj, amelyben jelenkorunk legteljesebben ki tudja fejezni magát? Létezik-e egyáltalán ilyen, vagy csupán individuális, egymással divergáló képzőművészeti megoldások és javaslatok vannak? S folytathatnánk a sort. Az első kérdésre személyes válasz gyanánt csak egy újabb szkeptikus kérdést tudok feltenni: aktuális-e ma a képzőművészet?
Az alkotóművész viszont szükségszerűen optimista. Ennek az optimizmusnak köszönhetőek azok a vitathatatlan eredmények, amelyet a Nagybánya-festőtelep magáénak mondhat az elmúlt évtized során. Sikerült elérnie, hogy a város neve hallatán immár nemcsak művészettörténeti kategóriára, látványos múzeumi teremsorra, hanem aktív művészek védjegyes csoportjára is gondolunk, amely régi-új társként bekapcsolódhatott a magyar és nemzetközi „művésztelepi hálózatba”. Égerházi Imre (1925) és Madarász Gyula a Hajdúsági Művésztelepet és a Hortobágyi Alkotótábort, Szakáll Ágnes (1945) a Gyulai Nyári Művésztelepet hozta szellemi közelségbe. A szentendrei Régi Művésztelep Szakács Imre (1948) személyén keresztül léphetett ismét tevékeny kapcsolatba Nagybányával. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület tulajdonában létrejött egy másfélszáz műből álló reprezentatív gyűjtemény, amelyben nemcsak az erdélyi és a magyarországi, hanem a művésztelep elveit elfogadó, hasonló gondolkodású külföldi művészek (pl. Lous Stuijfzand, Leiden) képei is helyet kaptak. A gyűjtemény jelentőségét mutatja, hogy a Kiss Elek unitárius püspök hagyatékaként Kolozsváron őrzött, hasonló léptékű, bár inkább történeti kollekciója mellett, amelyben számos nagybányai művész is képviselteti magát (Thorma János, Iványi Grünwald Béla, Jándi Dávid), a legjelentősebb 20. századi képeket egybefoglaló protestáns egyházi gyűjteménynek tekinthető. A művésztelep eddigi időszakának „hivatalos” csúcspontját 1999-ben érte el, amikor is püspöki (Tőkés László) és miniszteriális segédlettel (Dr. Hámori József) került sor a művésztelep válogatott anyagát közreadó kiállításra Nagyváradon, mely bemutató folytatódott 2000-ben Budapesten, a Vármegye Galériában. Az akkori lendületből még arra is futotta, hogy 2000–2002 között a Pécs közeli településen, Kánban három alkalommal alkotótábort szervezzen, zömében a Nagybányán közreműködő művészek meghívásával.
Egy múltat idéző számvetés után mindig a jövő kérdése a következő napirendi pont. A művésztelep további sorsához Véső Ágoston – Guszti, Guszti bácsi – már sokszor elmondott, s a 7. festőtábor alkalmával a sajtóban is napvilágot látott tételeit idézném, amelyekben máig aktuálisan veti fel, hogy milyen feltételek vezettek a régi nagybányai művésztelep sikeréhez: Hollósy karizmatikus személyisége, a tehetséges tanítványok köre, az alkotás feltételeit biztosító városvezetés, az értő és befogadó közönség, valamint a „genius loci”, a hely szelleme (Bányavidéki Új Szó, 2002. szeptember 6–12.). Nyugodtan kimondhatjuk, hogy e feltételek megléte vagy hiánya több mint száz esztendő múltával is befolyásolja, serkenti vagy gátolja egy művésztelep eredményes és hatékony működését. A „genius loci”, a hely inspiráló erejének igazolására én is szeretnék hozzájárulni a telep sikeres működéséhez. Ma délelőtt a vidéket járva festettem egy képet, inkább tájképvázlatot, mondjuk a nagybányai művésztelep alapítóinak naturalista stílusában, de azért néhány „neós” ecsetvonás is felismerhető rajta.
„Az esőáztatta, rozsdás színű, kavicsos út lihegve kapaszkodik fel a hegyoldalra. A fák büszke, zöldpáncélos hadseregének tömör sorfala fogja közre az embervágta nyiladékot. Beljebb azonban társaik már a télre készülődnek, lábukat puha, bolyhos mohatakaróba csavarják. A gyertyánok égbeszökő törzsein fogást keres az alattomos árnyék, s a patakocskák sem csörgedeznek olyan vidáman: át- meg átmossák a nyárutó színeivel átvérzett avart. A nedves napok után felpuhult talajból méltatlankodva előbúvó ’mérges’ gomba is többszörös árnyékot növeszt, pimaszul versenyre kelve a toronymagas fűszálakkal. Itt elformátlanodott lábnyomok mélyedéseiben gyűlik meg a víz, amott pedig az egykori csoflingos rönkvontatók utódai által félredobott, gyökérbarnára fakult sodronykötél hever. Alig érzékelhető mozgás. Az erdei pillangók hiába lebbentik fel tünékeny bájaikat, legfeljebb néhány gyors röptű, ragadozó madarat szórakoztatnak, akik összehúzott szemréssel őrzik a táj nyugalmát. Apró, mozaikdíszes gyíkocskák merészkednek csak elő, s unottan süttetik magukat a furcsa, zuzmó-hieroglifákkal tarkított köveken. Sárga virágok, vörös bogyócskák az ágvégeken, idősebb testvéreik előtt alázatosan derékba tört nyírfa… Ősz van.”

Felsőbánya–Bódi-tó,
2005. szeptember 4.

Szücs György
Budapest

Alpár Ignác erdélyi munkássága

A magyarországi késő-historizmus építészetének egyik legjobban elismert, rendkívül termékeny tervezője volt Alpár Ignác (1855–1928), akinek idén ünnepeltük 150. születésnapját. A jeles évforduló, és a hozzá kapcsolódó „Alpár év” eseményei során újra számba vehettük gyakrabban emlegetett, illetve kevésbé ismert épületeit, és a sajnos már lebontott, védettség hiányában elpusztított alkotásait is. Az építész nemcsak a mai Magyarország területén fejtette ki tevékenységét, hanem Erdélyben, a Felvidéken, Horvátországban és a mai Szerbia területén is számos épülete valósult meg.
Alpár Ignác alkotói pályájának kezdetei döntően Erdély területére koncentrálódtak. (Erdély tágabb értelmezésébe a Partiumot és a Bánságot is beleértjük.) Már első jelentős épületét, az 1885–87-ben felépült herkulesfürdői Szapáry fürdőházat is erre a tájra tervezte. A Műegyetemen dolgozó, 27 éves tanársegéd az 1883-ban meghirdetett pályázaton I. díjas művével megszerezte a továbbtervezés lehetőségét. Ezzel az épülettel alapozta meg későbbi hírnevét, sőt a király Ferenc József-renddel tüntette ki érte. A Cserna patak festői környezetében álló fürdőépület Erzsébet királyné kedvelt tartózkodási helye volt, s 1896 szeptemberében a magyar, a román és a szerb király találkozójának is helyszínévé vált. Alpár ekkor már önálló irodát alapított, melyben egymást követték az Erdélybe készülő tervek. Az 1884-es I. díjas tervpályázat alapján 1886–88-ban impozáns, neoreneszánsz stílusban valósult meg a segesvári várfalakon az új vármegyeháza. Ezt követte 1887-ben a Nagyvárad közelében fekvő Váradszentmártonban Félixfürdő építése. Még ugyanezen évben megtervezte a segesvári református templom együttesét, mely után sorozatban épültek, részben szórvány területeken, az erdélyi kálvinizmus templomai. A jelentős mennyiségű egyházi tervezés természetesen egy rendkívül aktív megrendelőt feltételezett. Alpár ekkor ismerkedett meg Szász Domokos erdélyi püspökkel, aki felismerve az építész tehetségét, gyors, megbízható munkáját, számos templom tervezésére kérte fel úgy, hogy együtt járták be a számba jöhető településeket. Így Alpár tervezhette meg 1888-ban Marosludas, Piskitelep, Szászrégen, Abafája és Dicsőszentmárton, majd 1889–90-ben Brassó református templomát. A gyönyörű, fiatornyos templomot szégyenteljes módon 1962-ben egy szállodaszárny építésére hivatkozva lebontották. Hogy pontosan milyen lehetett, arra a Kolozsvár-Hidelvei református templomból következtethetünk, ami vagy Alpár vázlatai, vagy erős hatására, mindenesetre teljesen azonos homlokzatokkal épült meg.
Közben 1889-ben Váradszentmárton mellett befejezték Püspökfürdő kúrszalonját, Dicsőszentmártonban Küküllő, Déván Hunyad vármegye székházát, valamint a pártázatos reneszánsz stílusú nagyenyedi vármegyeházát. A következő években Budapesten, Győrben, Nyíregyházán és Pozsonyban épültek új létesítmények Alpár tervei szerint. Erdélyi művei közül ekkor csak Boncza Miklós csucsai kastélyának tervezését említhetjük. (Sajnos ez az épület is áldozatul esett a későbbi tulajdonos, Octavian Goga 1920-as átépítésének).
Az 1896-os millenniumi ünnepségek állami beruházásai hosszabb időre lefoglalták Alpár irodáját. Nyertes pályázatok alapján tervezte meg az ún. „történelmi főcsoport” épületét, a városligeti Vajdahunyad várát, a később végleges formában állandósított Mezőgazdasági Múzeumot. Ez az együttes a hazai műemlékek jellegzetes részleteit kötötte csokorba, úgy illesztve egymáshoz az erdélyi Vajdahunyadvár „Nyebojsza” tornyát és nagy lovagtermét, a brassói Katalin bástya tornyát, az elbontott segesvári Apostolok tornyát, sok más felvidéki és magyarországi építészeti „idézettel” együtt, hogy azok mégis egységes egésszé olvadjanak össze. Ezek ma már a történelmi Magyarország építészeti kincseinek ritka példatárául szolgálnak számunkra.
Alpár irodája ekkorra már a maga korában is szokatlanul nagy létszámúra duzzadt. A Budapesten az egyetlen, 20 főt is elérő tervezőgárda tehát a nagy munkák mellett nyugodtan elvállalhatta a kolozsvári vármegyeháza tervezését is. Az épület a kor szokásaitól eltérően nem szimmetrikus elrendezésű, saroktelkes beépítése pedig az olaszországi városházákhoz teszi hasonlóvá. A külső homlokzat és a belső terek díszes kialakítása, eleganciája a város büszkeségévé avatja.
A millenniumi ünnepségek után a nagy iskolaépítések, reáliskolák, gimnáziumok, hadapródiskolák és egyetemi épületek sora következett Erdélyben. Oktatási intézményei mai szemmel nézve is korszerűek maradtak, funkcionális alaprajzukkal egy évszázad elteltével is kitűnően megállják a helyüket. Alpár 1897–99 között tervezte meg a nagyszebeni állami főgimnáziumot, a nagyváradi hadapród-iskolát, a kolozsvári állami felső leányiskolát, Gyulafehérváron, Brassóban és Szamosújváron pedig a főgimnáziumot.
Kolozsváron is szép feladatokhoz jutott, mivel a Mátyás király tér mögött akkor nyitották ki a Szentegyház utcát, ahol a katolikus egyház javaslatai alapján kellett kialakítania az utca két oldalán sorakozó bérházakat, ezzel meghatározni az utca torkolatának építészeti karakterét. Az úgynevezett Status-házak neobarokkos toronyfelépítményeikkel máig a főtér hangsúlyos elemét képezik.
Kolozsváron ezekben az években kezdődött el Meixner Károly tervezésével a Ferenc József Tudományegyetem (ma Babeş–Bolyai Tudományegyetem) építkezése. Meixner halála után a művezetést és az egyetem timpanonos főbejárati szárnyának, dísztermének a tervezését Alpár Ignác vette át, később ő fejezte be a hátsó épületszárnyat is.
Az 1900-as évek elején újabb középiskolák, főgimnáziumok létesítésére kapott felkérést Temesváron, Marosvásárhelyen, Fogarason és Csíkszeredában, közben Igazfalvára újabb református templomot tervezhetett. Utolsó nagyobb jelentőségű erdélyi középülete Temesváron a posta megbízásából épült. 1911-es tervei alapján a meglévő postatömb előtt éppen a világháború kitörésére építették fel a vasbeton szerkezetű, monumentális hatású postapalota felvételi csarnokát és modern távírótermeit. Alpár életének utolsó feladatai főleg a budapesti nagy banképületekre és lakóházakra korlátozódtak, mivel a világháborúból fakadó tőkehiány meggátolta a jelentősebb vidéki beruházásokat.
Alpár Ignác nevéhez Erdély, a Partium és a Bánság területén összesen 33 épület kapcsolható. Ebből 13 iskola és egyetemi épület, 8 templom, 5 város- és megyeháza, 3 fürdő, 2 bérház, illetve bérházegyüttes, 1-1 kastély és postaépület. Ezek mellett még néhány kisebb megbízást említhetünk, így a Segesvár melletti Fehéregyházán a honvédek sírjaira felállított emlékoszlopot, valamint a segesvári Petőfi-szobor talapzatát. A művek nagy száma még egy ilyen termékeny életpálya alatt is figyelemreméltó teljesítménynek számít, így méltán állítható, hogy Alpár Ignác az erdélyi építészet meghatározó alakja volt.

Rosch Gábor
Budapest

Öt kolozsvári festő
– kiállítás a budapesti Belvedere Szalon és Aukciósházban –
(2005. október 1. – 2005 november 18.)

A magyar művészettörténetből hiányoznak a nem magyarok – vagyis: a velünk élt szerb, német, román nemzetiségű, tehát az idegen művészek. Kiss Gy. Csaba jogos tételét (Bartók Rádió, 2005. IX. 17. 918) magunk felé ki is tágíthatjuk, így: a magyar művészettörténetből hiányoznak a magyarok, sok magyar művész. Ennek igazságtartalmát hangsúlyossá teszi az a tény, hogy 20. századi művészettörténetünkből rendre kimaradnak a trianoni békeszerződés, majd a 4 éves újra Magyarországhoz tartozás után 1944-ben véglegesen nemzetiségi sorba kényszerített magyar művészetek. A második világháború alatti néhány évben való Magyarországhoz visszatértüket, akkori művészetüket nem regisztrálta még a magyar művészettörténet. Szerte a nagyvilágban, a külföldön élt/élő művészeket egy-egy közös vagy egyéni kiállítás erejéig mégcsak számba se vették. De ők együtt: a külföldön élő magyar művészek nem részei, általában nem alanyai a magyar művészettörténetnek. Úgy kellene pedig, ahogyan a Magyarországról elszármazott fotóművészeket nagyfokú odafigyeléssel tartják a magyar fotóművészet szerves részének. Ahogyan nálunk nagyobb és gazdagabb kultúrájú nemzetek – franciák, lengyelek, mások – soha nem is mondtak le az országukból elkerült művészekről: ismerik, ismerhetik, saját kultúrájukat gazdagítókként tartják számon őket. Egy 1956-ban menekült magyar művész a férje révén francia állampolgárságot nyert s amikor afrikai munkájuk után Svájcba költöztek, akkor a franciák örömmel ajánlották neki, hogy térjen haza, vagyis Franciaországba.
A határon túlra került magyar művészek a kitaszítottságot, elszakítottságot érezhettek sokáig s nem az egy kultúrához tartozásnak legalább melengető érzését. Átélhettek viszont egyfajta köztes állapotot: a többségi művészetek erős hangsúlyaiban a kisebbségit megőrizni, megtartani parancsát. Fülep Lajos magyar és magyarországi művészet fogalompárjának okszerű használata, tartalmasítása súlyosan időszerű vált ez esetben, több mint fél évszázados megfogalmazása óta.
Hogy mi köze mindennek az öt kolozsvári festő – Fülöp Antal Andor, Incze János Dés, Miklóssy Gábor, Mohi Sándor, Szolnay Sándor – bemutatójához, az ő lezárult életműveikhez?
Sok, munkásságuk lényege szerint nagyon sok. Igaz ugyan, hogy műveikből került romániai, erdélyi és külföldi, hellyel-közzel magyarországi múzeumok gyűjteményeibe is, de a 20. századi intézményfejlődés magyar színházak, opera, könyvkiadók, iskolák stb. mellett máig nem teremtette meg az erdélyi/romániai magyar képzőművészeti múzeum intézményét. Azt, amelyet Szolnay Sándor 1943-ban fogalmazott meg legelőször célként: „az erdélyi képzőművészetet magába foglaló múzeum szervezése” (E. Szabó Ilona).
E kiállítás tükrében az erdélyi képzőművészet közös jellemvonásaiból néhányat elsősorolva: sokoldalúság, bensőségesség, emberközelség, gazdag gondolatiság, egyfajta tradíciókhoz ragaszkodó értékőrzés, kényszerűen vállalt kiegyensúlyozó szerep Budapest és Bukarest között, rejtett, eltakart jelképiség (a kiállításban ilyen Miklóssy Gábor Shakespeare-színpada, amelyen az állatok farsangján, vicsorgó állatpofák kavalkádjában jelenik meg a Megéneklünk Románia hősi mozgalomnak bájait a színpadon fitogtató figurája, Elena Ceauşescu).
Papp Gábor Erdélyi képeslap című (1963) elemzését ideje lenne megszívlelnünk: „Ezeknek a művészeknek az alkotásaiban itt-ott fellelhetők még annak az ősi látásmódnak a nyomai, amelyre egykor egész szellemi kultúránk fölépült s amely egyszer majd emberré válásunknak egy magasabb fokán talán szellemi megújhodásunknak ismét alapját fogja képezni”.
A Belvedere Szalon és Aukciósház öt kolozsvári festő több mint 60 festményét bemutató katalógussal kísért kiállítását (2005. okt. 1. – nov. 18.) látva mindebben még reménykedhetünk.

Sümegi György
Budapest


	2005. VI. ÉVFOLYAM 4. SZÁM (22.)
Az Erdélyi Művészet huszonkettedik száma Skultéty Sándor dr. Uray Zoltán Albert András Porsche László Vass Dénes Petroczki Géza magánszemélyek, valamint az Illyés Közalapítvány és a Communitas Alapítvány támogatásával készült. Főszerkesztő: Veres Péter Olvasószerkesztő: P. Buzogány Árpád Munkatársak: Tibori Szabó Zoltán, Murádin Jenő, Szücs György, András Edit, Róth András Lajos, Németh Júlia A szerkesztőség postacíme: 535600 Odorheiu Secuiesc, str. Victoriei 34/5, jud. Harghita, România Tel: 0744-308-812 E-mail: veresp@kabelkon.ro Nyomda: INFOPRESS Székelyudvarhely Kiadja: LITERA KÖNYVKIADÓ Székelyudvarhely Felelős kiadó: Veres Péter ISSN 1582–0149	A nagybányai művésztelep, művésztelepek Nagybányán — személyes számvetés egy jubileum kapcsán — 1927 őszén, a nagybányai művésztelep egyik válságos pillanatában, amikor a megmaradás vagy széthullás problémája ismét előtérbe került, vetette papírra Thorma János a következő sorokat: „Nagybányának van egy speciális kialakult művészete, ennek az istápolása kell hogy legyen a mi legfőbb gondunk. Nincs szükségünk idegen palántákra, van nekünk gyökeres életerős művészetünk, amely ebben a talajban magától nő és virágzik. Ennek a megvédésére és fenntartására kell fordítanunk minden erőnket. Nem azt mondom ezzel, hogy más művészi törekvéseket már kizárjunk. Mi örömmel látjuk ezeket /és/ ha nem akarnak bennünket elnyomni és a mi területünket elfoglalni. Nagybánya elsősorban Nagybánya művészete, csak ezután következhetik minden más művészet.” (Rácz Albert: Thorma János naplója. Korunk, 1979. 3. sz.) Mint köztudomású, a festőiskola Mikola András, Börtsök Samu és Krizsán János vezetésével a Thorma-féle elvek alapján újraéledt, s annak ellenére, hogy Ziffer Sándor – az idegen szellemiség címzettje – kikerült a vezetésből, a viszálykodások továbbra sem szűntek meg. Egy másik időszakban, a második világháború utáni reménykedő néhány esztendőben, amikor a művészek mind Magyarországon, mind Romániában a sokszínűség szabadságát üdvözölték, Kassák Lajos így vezette be Képzőművészetünk Nagybányától napjainkig című könyvének első fejezetét: „Ha Nagybányáról beszélünk, vagy írunk, nem szabadulhatunk meg bizonyos elfogódottságtól. Mintha valamennyien érdemes ősünkre emlékeznénk, alázatos tárgyszerűség, kemény mértéktartás van a hangunkban. Az odaadásnak és jogos büszkeségnek ez a külső megnyilvánulása is dicséretére válik azoknak, akikre emlékezünk. Igaz, hogy közel félszázadnak kellett elmúlnia addig, amíg ez a hang ennyire kitisztult, egyformán kivetette magából a védekezés félszegségét és a támadás hevét” (Képzőművészetünk Nagybányától napjainkig. Budapest, 1947). E a megnyilatkozás annál is figyelemre méltóbb, mivel Kassákot a művészettörténet-írás leginkább az avantgárd élharcosaként tartja számon, mégis a modern magyar művészet kezdetét nem a MA-kör aktivizmusától, hanem a nagybányai művésztelep megalakulásától számítja, s a modern festészet „két ágazatának elindítói” szerepét Ferenczy Károlynak és Rippl-Rónai Józsefnek osztotta. Ha a jellemző, ám mégiscsak korhoz kötött idézetektől eltávolodunk, két alapvető fogalmat jelen gondolatmenetünk vezérfonalaként fűzhetünk egybe. Mindkét szövegben felmerül a tradíció és folytathatóság kérdése. Thorma – érthető elfogultsággal – „életerős művészetről” beszél, Kassák viszont csupán nemes és tiszteletreméltó hagyományt lát benne, amiből a további vonulatok kibontakoztak, s a jelenhez, Kassák 1947-es jelenéhez vezettek el. Ezeknek a vonulatoknak jeles képviselői az egykori „neósok” Perlrott-Csaba Vilmos, Czigány Dezső, Tihanyi Lajos, valamint a két világháború közötti „posztnagybányai iskola” vezéregyéniségei, Szőnyi István, Bernáth Aurél, hogy csak a nagybányai művésztelepen egykoron tanult festőket említsük. Nem árt már itt nyomatékosítani, hogy az izmusok harcában egy-egy „legyőzött” stílusalakulat ugyanúgy tovább élhet és hathat, mint az alkalmilag felülkerekedő ellenfele. Bizonyos idő elteltével pedig azt tapasztaljuk, hogy a korábban egymás ellenében fellépő csoportok, vagy a kortársak által összeegyeztethetetlennek tartott irányzatok „békés” szintézisben egyesülnek, mint például a naturalista ábrázolást a modernista irányzatok (expresszionizmus, kubizmus stb.) formai elemeivel vegyítő neoklasszicizmus az 1920-as években. Úgy gondolom, hogy a 20. századi magyar, tágabban a kelet-európai művészetben a korszakhatár nem a történészek által praktikusan használt 1945-ös dátum, hanem pontos évszámokhoz nehezen köthető szélesebb sáv, amit némi nagyvonalúsággal, egyszersmind pongyola megfogalmazással „ötvenes éveknek” nevezünk. Mind Magyarországon, mind Romániában ekkor szűnnek meg a korábbi intézmények, szerveződések, s a radikálisan átalakított gazdaság, a kultúra stb. egy központi ideológia nevében – legalábbis a tradíciók lebontása terén – igen hatékonyan működött. A politikai ideológia által sugalmazott eszméket, történelmi eseményeket és jeles személyiségeket, köztük az „új hősöket” megjelenítő, tartalmában korszerűsített, de lényegében a 19. századi historizmus eszköztárát alkalmazó, kemény „szocreál” után nyílt csak lehetőség arra, hogy óvatosan, lépésről lépésre ugyan, de a háború után eszmélkedő generáció ismét folytonosságra törekedjen a megszakadt művészeti tradíciókkal. Ezek a tradíciók azonban igen összetettek voltak, a születésük idején kialakult ellentmondásaikat tovább hordozták magukban annak ellenére, hogy a korábbi „keresztény–nemzeti”, vagy a későbbi „szocialista realista” ideológia dominanciáját nem fogadták el, s látszólag egységes frontot alkottak a művészeten kívüli hatásokkal szemben. A hatvanas években, az ekkor „harmincévesek” tehát az elmúlt bő fél évszázad összes helyi és nemzetközi hagyományát egyszerre, egy időben kapták kézhez, pontosabban a még élő mesterekkel való személyes kapcsolatuk, nyitottabb szellemiségű tanáraik segítségével, s a könyvtárak hátsó polcain rejtőző albumok révén jutottak hozzá azokhoz az információkhoz, amelyekből azután mindenki felépíthette magában a modern művészet valódi történetét. A következő évtizedekben a bukaresti és a kolozsvári főiskolákról kikerülő művészek az erdélyi városok meghatározó alakjai lettek, Véső Ágoston (1931) Nagybányán, Balázs Imre (1931), Simon Endre (1936), Zsigmond Attila (1927) Marosvásárhelyen, Veress Pál (1929) Kolozsváron, Gaál András (1936) Csíkszeredában vagy Jakobovits Miklós (1936) Nagyváradon. Ismét néhány emberöltőt ugorva jutunk el 1996-ig, a jelenlegi Nagybánya-festőtelep megalakulásáig. A művésztelep 10 éves története, a megalapítás centenáriumi időzítésén kívül is bővelkedett szimbolikus, a tradíciókkal való folytonosságot erősítő elemekben. Az 1996-ban indított művésztelepet a Nagybányán született, és mindig a város Festők utcájában lakó Véső Ágoston szervezi, de meghívottként dolgozott a szintén innen származó, de gyermekkorában elkerült Tenk László (1943), vagy a művésztelep doyenje, a posztnagybányai örökséget személyében megtestesítő, egykori Szőnyi-tanítvány Bod László (1920). Ugyanilyen jelképesnek érzem azonban, hogy a festőtelep nem Nagybányán, hanem Magyarláposon, a református egyház támogatásával jött létre, mely gesztus nyilván nem a figurális képi ábrázolás egyházi értelemben vett „hasznosíthatóságára” vonatkozott, hanem a képzőművészet kultúrahordozó, egyszersmind hagyományőrző funkciójának egyik lehetőségét bontakoztatta ki. Továbbá, ha tárgyilagosak akarunk lenni, mindenképpen szükséges kimondani, hogy a jelenlegi Nagybánya-alkotótábort nem a fiatal művészek önszerveződő igénye hozta létre, mint 1896-ban az eredeti nagybányai művésztelepet, ahol az alapítók átlagéletkora 30 év körül mozgott, hanem az egyfelől megszakadt („ötvenes évek”), másfelől elfelejtett, illetve kisajátított (romániai kulturális közeg) Nagybánya-hagyomány eredeti szellemiségének és újraélesztésének vágya, amely a kulturális megmaradás egyik újabb pillérét jelentette. Az első időszakban itt dolgozó művészek majd mindegyike valamilyen formában a nagybányai tájfestészeti hagyományokból kinövő erdélyi stílusalakulatokhoz kapcsolódott, zömükben tehát az 1960-as évekre beérő, fent említett, tágabb értelemben vett generáció tagjai közé sorolhatók: Véső Ágoston, Simon Endre, Veress Pál, Zsigmond Attila. Az erdélyi alapítók aktív társra találtak a debreceni Madarász Gyulában (1935), valamint a szabadkai Gyurkovics Hunorban (1941). Természetes, hogy már kialakult stílussal, gazdag művésztelepi és kiállítási tapasztalattal rendelkeztek, ami megerősítette a tradíció-élesztést, ám leszűkítette az egyéni kísérletezés lehetőségeit. Még a fiatalabbak, mint például a kolozsvári Székely Géza (1958) esetében is igen csekély volt az esélye annak, hogy aprólékosan felépített grafikai stílusa, művészeti felfogása éppen Magyarláposon, vagy Felsőbányán fog érdemben módosulni, esetleg megváltozni. Sokkal inkább arról lehetett szó, hogy az elvontabb formákat kedvelő művészek, a Düsseldorfból érkező Lengyel Károly (1942), a szebeni Orth István (1945), vagy a sepsiszentgyörgyi Vinczeffy László (1946) aktuális művészetüket megpróbálták összeegyeztetni a művésztelep „szigorú” elvárásaival, melyből egyébként érdekes megoldások, figyelemreméltó munkák születtek. Tehát a művésztelep kebelében egyelőre nem alakulhatott ki annak a „tiszteletlen” tanítványi gárdának a magja, a mostani Czóbel Bélák, Ziffer Sándorok, Boromisza Tiborok csoportja, akik a művésztelep megújítva megőrző továbbvitelének biztosítékai lennének annak ellenére, hogy a művésztelep tehetséges fiataloknak, például a nagybányai Lukács Katalinnak (1962), vagy a kolozsvári születésű, de Budapesten élő Kenéz Anikónak (1967) nyújtott bemutatkozási és megmérettetési lehetőséget. A művésztelep alapítására szövetkezők nem voltak, és ma sincsenek könnyű helyzetben. Egyszerre kell a múltért, a múlt elismertetéséért harcolniuk, és sorfalat állniuk, sőt utat mutatniuk a hitük szerint való jövőnek. El kell fogadnunk, hogy a művészettörténeti szereposztás koronként megváltozik, az egyes helyszíneknek, akárcsak a történeti nagybányai művésztelepnek, a művészeti életben betöltött súlya, fontossága – a gondosan megtervezett szándék ellenére – nem lehet egyenletes. Bármennyire is más volt Réti István véleménye, de az 1905–6 körül, az akkori francia kortárs művészetből inspirálódó művészek fellépése idején Nagybánya neve már elhomályosulóban volt, s Czóbelék, Zifferék generációjának köszönhetően vált – Budapestet ismét megelőzve – a soron következő modernitás szinonimájává. Újabb kori példaként az 1977-től induló Makói Grafikai Művésztelep szerepe az 1970–80-as évek fordulóján volt meghatározó, a modern – megint egy újabb modern – grafikai nyelvezet kialakításában. Az akkori művészeti élet peremén mozgó, mára egyetemi tanárokká kinevezett fiatalok (Kocsis Imre, Baranyay András, Károlyi Zsigmond, Kőnig Frigyes stb.) jártak oda. Mivel a város nem tudta, vagy nem akarta integrálni a nyári „szecesszióra” érkező avantgárd művészeket, 1990 után egy másik vonulat erősödött fel, s a makói művésztelep jelenleg a határon túli alkotók fontos, talán legfontosabb találkozó helye, ahol rendszeresen dolgozik például a középnemzedékhez tartozó, székelyudvarhelyi Bíró Gábor (1955), vagy az erdélyi művészet egyik nagy öregje, Kusztos Endre (1925) is. A 20. század folyamán a Nagybánya-hagyomány olyan tartósnak bizonyult, hogy példájára hivatkozva számos művésztelep sarjadt ki belőle, elég, ha sorrendben Kecskemétre, Miskolcra, Szentendrére és Zebegényre hivatkozunk, de ide tartozik a jelenlegi Nagybánya-festőtelep is, vagy például a tavalyi évben indult útjára a kárpátaljai Rónafüreden (Lumsori) egy, a Hollósy nevével jelzett újabb alkotótábor. Ennek az erőnek a mai jelenléte igazolni látszik Thorma kijelentését, miszerint van „gyökeres életerős művészetünk, amely ebben a talajban magától nő és virágzik”, ugyanakkor nem garantálja azt, hogy a helyszín feltétlenül a művészeti mozgások centrumába kerül majd, s alapjaiban képes saját képére és hasonlatosságára formálni a sokat kritizált, sekélyesnek mondott közízlést és az idegenszerűnek tekintett vizuális gondolkodásmódot. Egy másik oldalról felmerül a kérdés, hogy hasonlóképpen a művészeti központok földrajzi eltolódásához, a nemzetközi versus regionális jelentőség változásához, vajon a megelőző korok műfaji választásai, amelyekben egy-egy behatárolt időszakasz művészetének öndefiníciója megnyilvánul, automatikusan örökölhető-e? Nagybánya esetében megállapíthatjuk, hogy a művésztelep alapítói a tájképben, míg a „neósok” elsősorban az aktképekben érezték leginkább megragadhatónak a korszellemet, s próbáltak kimunkálni egy új stílust, meghatározni egy korszerűbb képfogalmat, s ez a törekvésük – legalábbis számukra ott és akkor – sikerre vezetett. Mindkét mozzanat a Nagybánya-tradíció részévé vált, mely tradíció további elemekkel gazdagodott a következő évtizedek során. A művészeti közélet, az országonként is eltérő intézményrendszer bonyolult, sokszor áttekinthetetlen működése, az egyes világnézeti vagy érdekcsoportok kimondott-kimondatlan ellentéte gátolják egy tiszta képlet felrajzolását. Ennek ellenére a konkrét kérdés számunkra így hangzik: aktuális-e ma a tájképfestészet? Ha igen, milyen tájképfestészet aktuális? Ha nem, melyik az a műfaj, amelyben jelenkorunk legteljesebben ki tudja fejezni magát? Létezik-e egyáltalán ilyen, vagy csupán individuális, egymással divergáló képzőművészeti megoldások és javaslatok vannak? S folytathatnánk a sort. Az első kérdésre személyes válasz gyanánt csak egy újabb szkeptikus kérdést tudok feltenni: aktuális-e ma a képzőművészet? Az alkotóművész viszont szükségszerűen optimista. Ennek az optimizmusnak köszönhetőek azok a vitathatatlan eredmények, amelyet a Nagybánya-festőtelep magáénak mondhat az elmúlt évtized során. Sikerült elérnie, hogy a város neve hallatán immár nemcsak művészettörténeti kategóriára, látványos múzeumi teremsorra, hanem aktív művészek védjegyes csoportjára is gondolunk, amely régi-új társként bekapcsolódhatott a magyar és nemzetközi „művésztelepi hálózatba”. Égerházi Imre (1925) és Madarász Gyula a Hajdúsági Művésztelepet és a Hortobágyi Alkotótábort, Szakáll Ágnes (1945) a Gyulai Nyári Művésztelepet hozta szellemi közelségbe. A szentendrei Régi Művésztelep Szakács Imre (1948) személyén keresztül léphetett ismét tevékeny kapcsolatba Nagybányával. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület tulajdonában létrejött egy másfélszáz műből álló reprezentatív gyűjtemény, amelyben nemcsak az erdélyi és a magyarországi, hanem a művésztelep elveit elfogadó, hasonló gondolkodású külföldi művészek (pl. Lous Stuijfzand, Leiden) képei is helyet kaptak. A gyűjtemény jelentőségét mutatja, hogy a Kiss Elek unitárius püspök hagyatékaként Kolozsváron őrzött, hasonló léptékű, bár inkább történeti kollekciója mellett, amelyben számos nagybányai művész is képviselteti magát (Thorma János, Iványi Grünwald Béla, Jándi Dávid), a legjelentősebb 20. századi képeket egybefoglaló protestáns egyházi gyűjteménynek tekinthető. A művésztelep eddigi időszakának „hivatalos” csúcspontját 1999-ben érte el, amikor is püspöki (Tőkés László) és miniszteriális segédlettel (Dr. Hámori József) került sor a művésztelep válogatott anyagát közreadó kiállításra Nagyváradon, mely bemutató folytatódott 2000-ben Budapesten, a Vármegye Galériában. Az akkori lendületből még arra is futotta, hogy 2000–2002 között a Pécs közeli településen, Kánban három alkalommal alkotótábort szervezzen, zömében a Nagybányán közreműködő művészek meghívásával. Egy múltat idéző számvetés után mindig a jövő kérdése a következő napirendi pont. A művésztelep további sorsához Véső Ágoston – Guszti, Guszti bácsi – már sokszor elmondott, s a 7. festőtábor alkalmával a sajtóban is napvilágot látott tételeit idézném, amelyekben máig aktuálisan veti fel, hogy milyen feltételek vezettek a régi nagybányai művésztelep sikeréhez: Hollósy karizmatikus személyisége, a tehetséges tanítványok köre, az alkotás feltételeit biztosító városvezetés, az értő és befogadó közönség, valamint a „genius loci”, a hely szelleme (Bányavidéki Új Szó, 2002. szeptember 6–12.). Nyugodtan kimondhatjuk, hogy e feltételek megléte vagy hiánya több mint száz esztendő múltával is befolyásolja, serkenti vagy gátolja egy művésztelep eredményes és hatékony működését. A „genius loci”, a hely inspiráló erejének igazolására én is szeretnék hozzájárulni a telep sikeres működéséhez. Ma délelőtt a vidéket járva festettem egy képet, inkább tájképvázlatot, mondjuk a nagybányai művésztelep alapítóinak naturalista stílusában, de azért néhány „neós” ecsetvonás is felismerhető rajta. „Az esőáztatta, rozsdás színű, kavicsos út lihegve kapaszkodik fel a hegyoldalra. A fák büszke, zöldpáncélos hadseregének tömör sorfala fogja közre az embervágta nyiladékot. Beljebb azonban társaik már a télre készülődnek, lábukat puha, bolyhos mohatakaróba csavarják. A gyertyánok égbeszökő törzsein fogást keres az alattomos árnyék, s a patakocskák sem csörgedeznek olyan vidáman: át- meg átmossák a nyárutó színeivel átvérzett avart. A nedves napok után felpuhult talajból méltatlankodva előbúvó ’mérges’ gomba is többszörös árnyékot növeszt, pimaszul versenyre kelve a toronymagas fűszálakkal. Itt elformátlanodott lábnyomok mélyedéseiben gyűlik meg a víz, amott pedig az egykori csoflingos rönkvontatók utódai által félredobott, gyökérbarnára fakult sodronykötél hever. Alig érzékelhető mozgás. Az erdei pillangók hiába lebbentik fel tünékeny bájaikat, legfeljebb néhány gyors röptű, ragadozó madarat szórakoztatnak, akik összehúzott szemréssel őrzik a táj nyugalmát. Apró, mozaikdíszes gyíkocskák merészkednek csak elő, s unottan süttetik magukat a furcsa, zuzmó-hieroglifákkal tarkított köveken. Sárga virágok, vörös bogyócskák az ágvégeken, idősebb testvéreik előtt alázatosan derékba tört nyírfa… Ősz van.” Felsőbánya–Bódi-tó, 2005. szeptember 4. Szücs György Budapest Alpár Ignác erdélyi munkássága A magyarországi késő-historizmus építészetének egyik legjobban elismert, rendkívül termékeny tervezője volt Alpár Ignác (1855–1928), akinek idén ünnepeltük 150. születésnapját. A jeles évforduló, és a hozzá kapcsolódó „Alpár év” eseményei során újra számba vehettük gyakrabban emlegetett, illetve kevésbé ismert épületeit, és a sajnos már lebontott, védettség hiányában elpusztított alkotásait is. Az építész nemcsak a mai Magyarország területén fejtette ki tevékenységét, hanem Erdélyben, a Felvidéken, Horvátországban és a mai Szerbia területén is számos épülete valósult meg. Alpár Ignác alkotói pályájának kezdetei döntően Erdély területére koncentrálódtak. (Erdély tágabb értelmezésébe a Partiumot és a Bánságot is beleértjük.) Már első jelentős épületét, az 1885–87-ben felépült herkulesfürdői Szapáry fürdőházat is erre a tájra tervezte. A Műegyetemen dolgozó, 27 éves tanársegéd az 1883-ban meghirdetett pályázaton I. díjas művével megszerezte a továbbtervezés lehetőségét. Ezzel az épülettel alapozta meg későbbi hírnevét, sőt a király Ferenc József-renddel tüntette ki érte. A Cserna patak festői környezetében álló fürdőépület Erzsébet királyné kedvelt tartózkodási helye volt, s 1896 szeptemberében a magyar, a román és a szerb király találkozójának is helyszínévé vált. Alpár ekkor már önálló irodát alapított, melyben egymást követték az Erdélybe készülő tervek. Az 1884-es I. díjas tervpályázat alapján 1886–88-ban impozáns, neoreneszánsz stílusban valósult meg a segesvári várfalakon az új vármegyeháza. Ezt követte 1887-ben a Nagyvárad közelében fekvő Váradszentmártonban Félixfürdő építése. Még ugyanezen évben megtervezte a segesvári református templom együttesét, mely után sorozatban épültek, részben szórvány területeken, az erdélyi kálvinizmus templomai. A jelentős mennyiségű egyházi tervezés természetesen egy rendkívül aktív megrendelőt feltételezett. Alpár ekkor ismerkedett meg Szász Domokos erdélyi püspökkel, aki felismerve az építész tehetségét, gyors, megbízható munkáját, számos templom tervezésére kérte fel úgy, hogy együtt járták be a számba jöhető településeket. Így Alpár tervezhette meg 1888-ban Marosludas, Piskitelep, Szászrégen, Abafája és Dicsőszentmárton, majd 1889–90-ben Brassó református templomát. A gyönyörű, fiatornyos templomot szégyenteljes módon 1962-ben egy szállodaszárny építésére hivatkozva lebontották. Hogy pontosan milyen lehetett, arra a Kolozsvár-Hidelvei református templomból következtethetünk, ami vagy Alpár vázlatai, vagy erős hatására, mindenesetre teljesen azonos homlokzatokkal épült meg. Közben 1889-ben Váradszentmárton mellett befejezték Püspökfürdő kúrszalonját, Dicsőszentmártonban Küküllő, Déván Hunyad vármegye székházát, valamint a pártázatos reneszánsz stílusú nagyenyedi vármegyeházát. A következő években Budapesten, Győrben, Nyíregyházán és Pozsonyban épültek új létesítmények Alpár tervei szerint. Erdélyi művei közül ekkor csak Boncza Miklós csucsai kastélyának tervezését említhetjük. (Sajnos ez az épület is áldozatul esett a későbbi tulajdonos, Octavian Goga 1920-as átépítésének). Az 1896-os millenniumi ünnepségek állami beruházásai hosszabb időre lefoglalták Alpár irodáját. Nyertes pályázatok alapján tervezte meg az ún. „történelmi főcsoport” épületét, a városligeti Vajdahunyad várát, a később végleges formában állandósított Mezőgazdasági Múzeumot. Ez az együttes a hazai műemlékek jellegzetes részleteit kötötte csokorba, úgy illesztve egymáshoz az erdélyi Vajdahunyadvár „Nyebojsza” tornyát és nagy lovagtermét, a brassói Katalin bástya tornyát, az elbontott segesvári Apostolok tornyát, sok más felvidéki és magyarországi építészeti „idézettel” együtt, hogy azok mégis egységes egésszé olvadjanak össze. Ezek ma már a történelmi Magyarország építészeti kincseinek ritka példatárául szolgálnak számunkra. Alpár irodája ekkorra már a maga korában is szokatlanul nagy létszámúra duzzadt. A Budapesten az egyetlen, 20 főt is elérő tervezőgárda tehát a nagy munkák mellett nyugodtan elvállalhatta a kolozsvári vármegyeháza tervezését is. Az épület a kor szokásaitól eltérően nem szimmetrikus elrendezésű, saroktelkes beépítése pedig az olaszországi városházákhoz teszi hasonlóvá. A külső homlokzat és a belső terek díszes kialakítása, eleganciája a város büszkeségévé avatja. A millenniumi ünnepségek után a nagy iskolaépítések, reáliskolák, gimnáziumok, hadapródiskolák és egyetemi épületek sora következett Erdélyben. Oktatási intézményei mai szemmel nézve is korszerűek maradtak, funkcionális alaprajzukkal egy évszázad elteltével is kitűnően megállják a helyüket. Alpár 1897–99 között tervezte meg a nagyszebeni állami főgimnáziumot, a nagyváradi hadapród-iskolát, a kolozsvári állami felső leányiskolát, Gyulafehérváron, Brassóban és Szamosújváron pedig a főgimnáziumot. Kolozsváron is szép feladatokhoz jutott, mivel a Mátyás király tér mögött akkor nyitották ki a Szentegyház utcát, ahol a katolikus egyház javaslatai alapján kellett kialakítania az utca két oldalán sorakozó bérházakat, ezzel meghatározni az utca torkolatának építészeti karakterét. Az úgynevezett Status-házak neobarokkos toronyfelépítményeikkel máig a főtér hangsúlyos elemét képezik. Kolozsváron ezekben az években kezdődött el Meixner Károly tervezésével a Ferenc József Tudományegyetem (ma Babeş–Bolyai Tudományegyetem) építkezése. Meixner halála után a művezetést és az egyetem timpanonos főbejárati szárnyának, dísztermének a tervezését Alpár Ignác vette át, később ő fejezte be a hátsó épületszárnyat is. Az 1900-as évek elején újabb középiskolák, főgimnáziumok létesítésére kapott felkérést Temesváron, Marosvásárhelyen, Fogarason és Csíkszeredában, közben Igazfalvára újabb református templomot tervezhetett. Utolsó nagyobb jelentőségű erdélyi középülete Temesváron a posta megbízásából épült. 1911-es tervei alapján a meglévő postatömb előtt éppen a világháború kitörésére építették fel a vasbeton szerkezetű, monumentális hatású postapalota felvételi csarnokát és modern távírótermeit. Alpár életének utolsó feladatai főleg a budapesti nagy banképületekre és lakóházakra korlátozódtak, mivel a világháborúból fakadó tőkehiány meggátolta a jelentősebb vidéki beruházásokat. Alpár Ignác nevéhez Erdély, a Partium és a Bánság területén összesen 33 épület kapcsolható. Ebből 13 iskola és egyetemi épület, 8 templom, 5 város- és megyeháza, 3 fürdő, 2 bérház, illetve bérházegyüttes, 1-1 kastély és postaépület. Ezek mellett még néhány kisebb megbízást említhetünk, így a Segesvár melletti Fehéregyházán a honvédek sírjaira felállított emlékoszlopot, valamint a segesvári Petőfi-szobor talapzatát. A művek nagy száma még egy ilyen termékeny életpálya alatt is figyelemreméltó teljesítménynek számít, így méltán állítható, hogy Alpár Ignác az erdélyi építészet meghatározó alakja volt. Rosch Gábor Budapest Öt kolozsvári festő – kiállítás a budapesti Belvedere Szalon és Aukciósházban – (2005. október 1. – 2005 november 18.) A magyar művészettörténetből hiányoznak a nem magyarok – vagyis: a velünk élt szerb, német, román nemzetiségű, tehát az idegen művészek. Kiss Gy. Csaba jogos tételét (Bartók Rádió, 2005. IX. 17. 918) magunk felé ki is tágíthatjuk, így: a magyar művészettörténetből hiányoznak a magyarok, sok magyar művész. Ennek igazságtartalmát hangsúlyossá teszi az a tény, hogy 20. századi művészettörténetünkből rendre kimaradnak a trianoni békeszerződés, majd a 4 éves újra Magyarországhoz tartozás után 1944-ben véglegesen nemzetiségi sorba kényszerített magyar művészetek. A második világháború alatti néhány évben való Magyarországhoz visszatértüket, akkori művészetüket nem regisztrálta még a magyar művészettörténet. Szerte a nagyvilágban, a külföldön élt/élő művészeket egy-egy közös vagy egyéni kiállítás erejéig mégcsak számba se vették. De ők együtt: a külföldön élő magyar művészek nem részei, általában nem alanyai a magyar művészettörténetnek. Úgy kellene pedig, ahogyan a Magyarországról elszármazott fotóművészeket nagyfokú odafigyeléssel tartják a magyar fotóművészet szerves részének. Ahogyan nálunk nagyobb és gazdagabb kultúrájú nemzetek – franciák, lengyelek, mások – soha nem is mondtak le az országukból elkerült művészekről: ismerik, ismerhetik, saját kultúrájukat gazdagítókként tartják számon őket. Egy 1956-ban menekült magyar művész a férje révén francia állampolgárságot nyert s amikor afrikai munkájuk után Svájcba költöztek, akkor a franciák örömmel ajánlották neki, hogy térjen haza, vagyis Franciaországba. A határon túlra került magyar művészek a kitaszítottságot, elszakítottságot érezhettek sokáig s nem az egy kultúrához tartozásnak legalább melengető érzését. Átélhettek viszont egyfajta köztes állapotot: a többségi művészetek erős hangsúlyaiban a kisebbségit megőrizni, megtartani parancsát. Fülep Lajos magyar és magyarországi művészet fogalompárjának okszerű használata, tartalmasítása súlyosan időszerű vált ez esetben, több mint fél évszázados megfogalmazása óta. Hogy mi köze mindennek az öt kolozsvári festő – Fülöp Antal Andor, Incze János Dés, Miklóssy Gábor, Mohi Sándor, Szolnay Sándor – bemutatójához, az ő lezárult életműveikhez? Sok, munkásságuk lényege szerint nagyon sok. Igaz ugyan, hogy műveikből került romániai, erdélyi és külföldi, hellyel-közzel magyarországi múzeumok gyűjteményeibe is, de a 20. századi intézményfejlődés magyar színházak, opera, könyvkiadók, iskolák stb. mellett máig nem teremtette meg az erdélyi/romániai magyar képzőművészeti múzeum intézményét. Azt, amelyet Szolnay Sándor 1943-ban fogalmazott meg legelőször célként: „az erdélyi képzőművészetet magába foglaló múzeum szervezése” (E. Szabó Ilona). E kiállítás tükrében az erdélyi képzőművészet közös jellemvonásaiból néhányat elsősorolva: sokoldalúság, bensőségesség, emberközelség, gazdag gondolatiság, egyfajta tradíciókhoz ragaszkodó értékőrzés, kényszerűen vállalt kiegyensúlyozó szerep Budapest és Bukarest között, rejtett, eltakart jelképiség (a kiállításban ilyen Miklóssy Gábor Shakespeare-színpada, amelyen az állatok farsangján, vicsorgó állatpofák kavalkádjában jelenik meg a Megéneklünk Románia hősi mozgalomnak bájait a színpadon fitogtató figurája, Elena Ceauşescu). Papp Gábor Erdélyi képeslap című (1963) elemzését ideje lenne megszívlelnünk: „Ezeknek a művészeknek az alkotásaiban itt-ott fellelhetők még annak az ősi látásmódnak a nyomai, amelyre egykor egész szellemi kultúránk fölépült s amely egyszer majd emberré válásunknak egy magasabb fokán talán szellemi megújhodásunknak ismét alapját fogja képezni”. A Belvedere Szalon és Aukciósház öt kolozsvári festő több mint 60 festményét bemutató katalógussal kísért kiállítását (2005. okt. 1. – nov. 18.) látva mindebben még reménykedhetünk. Sümegi György Budapest	2 Kincsek a röjtökben Veress Pál alkotói életpályája hátrahagyott műveinek tükrében Kovács Árpád 7 A nagybányai művésztelep, művésztelepek Nagybányán – személyes számvetés egy jubileum kapcsán – Szücs György 14 A szobrász Kozma Erzsébet (1879–1973) Murádin Jenő 21 EMKE-díjak 2005 22 Alpár Ignác erdélyi munkássága Rosch Gábor 28 Melka Vince festőművész Sas Péter 34 öt kolozsvári festő kiállítás a budapesti Belvedere Szalon és Aukciósházban (2005. október 1. – 2005 november 18.) Sümegi György 36 ERDÉLYI KASTÉLYOK IV. Biró József